[Driving me crazy~] 12.fejezet

(leírom azért mégegyszer h ne legyenek félreértések  → Kibum a U Kisses Kibum :D)

Yongguk POV

Új év, új kezdet, új én. Megváltoztam, nem is kicsit, de ennél boldogabb még nem voltam. Barátok, szerelem, az életem teljes 360 fokos fordulatot vett.

Az év befejezése tökéletes volt. Eliék beállítottak Himchanék házánál, a mi nagy meglepetésünkre. Eltervezték, hogy meglepnek minket. Elmentünk egy közeli kis kocsmába, nem volt túl nagy, de a hangulat megvolt egész este. Iszogattunk, nevettünk mindenen, egyszóval elvoltunk. Bár Youngjae és Jongup… egy kicsit különösen viselkedtek egymással, de nem szenteltem nagyobb figyelmet gyanakvásomra. Az új évben első dolgom volt...hogy egy csókot lopjak szerelmemtől, amitől teljesen zavarba jött.

Pár nappal később ismét a kolesz felé vettük az irányt. Olyan gyorsan elrepült ez a közös szünet Himchannal, pedig ha rajtam múlt volna, még naaaagyon hosszú ideig tartott volna. Na, nem mintha nem laknánk együtt a koliba, de azért ez mégis másabb volt.

Teltek a napok, Kibum pedig egyre idegesítőbb lett. Jó, tudom, hogy legjobb barátok, de ez már sok. Egész nap Himchan nyakán lóg, ezzel teljesen elzárva tőlem. Nagyjából csak este találkoztunk Himchannal, mert Kibumnak mindig ki kellett valamit találjon, hogy együtt legyenek. Kezdtem teljesen besokallni.

Ráadásul még Taeyangék bandája is mozgolódni kezdtek. Egyre többször bukkannak fel a mi területeinken, szerintem terveznek valamit. Ha így folytatják, nekünk kell majd lépnünk, még mielőtt ők csinálnának valamit.

Ennyit a boldog új évemről. Ha nem a bandán kattogott az agyam, akkor Himchanon. Szólni nem akartam neki, nem akartam ezzel veszélyeztetni a kapcsolatunkat, úgyhogy rájuk hagytam. Én nem tudom mikor lettem ilyen papucs. A régi énem már rég beverte volna a képét.

Egyik nap, estefelé hangos dörömbölés hallatszik az ajtónkon. Mi éppen Himchannal tanul…ni próbáltunk, de amikor együtt vagyunk, másra nem nagyon tudunk koncentrálni. Kivéve ha Kibum velünk van. Felálltam és elindultam a ajtó fele.

- Jól van már, ne verd már szét az ajtót. – szóltam ki ingerülten, s amikor kinyitottam az ajtót, ingerültségem egyenesen haragba ment át. Nem hiszem el, már itt se hagy nyugton.

- Kibum, hát te mit csinálsz itt? – kérdezi Himchan a hátam mögött.

- Öhm… hát… egy szívességet szeretnék kérni tőletek. – kezd bele mosolyogva. Tőlem csak egy jobbegyenest fogsz kapni, ha nem állsz le.

- Persze, mondd csak. – válaszolta szerelmem, s elém lépett.

- Ami azt illeti… a szobámba eltört egy cső, és így nincs fűtés. Esetleg… nem alhatnék-e itt ma este? Holnap jönnek megcsinálni a csövet, úgyhogy holnap már jó lesz. Csak ma estére… - kérleli Himchant.

- Hát persze, bármikor, bármeddig maradhatsz. – válaszol neki kedvesen, majd már segít is neki bepakolni a cuccait. Én csak néztem.

- Én elalszok a földön is. – jelentette ki Kibum. Miért mit hittél? Majd ideengedlek az ágyamba? Ne nevettess…

- Neem, nem alhatsz a földön. Én elalszok Yongguk ágyában is, elég nagy kettőnknek. – mondja, én pedig elmosolyodok.

- Na de… nem zavarna, hogy mindketten fiúk vagyok? – kérdezi ledöbbenve.

- Nem… egyszer kibírjuk. – válaszolta, majd rám pillantott. Ahaa…egyszer… khm.

- Igen, nyugodj csak meg. – szólalok meg először, mióta Kibum belépett az ajtón.

- Hát, okéé… - s ezzel elkezdett Himchan ágyára pakolni. – Ezer hálám srácok.

- Ugyan... legjobb barátok vagyunk, ez csak természetes. – mondta Himchan. Kibum elég erőteljesen rám pillantott, amikor párom a LEGJOBB BARÁT szóbál járt. A hülyének is leesik, hogy direkt csinálta.

- Köszi, Himchaaaaaaaa~~~n. – köszönte meg, s hirtelen a nyakába ugrott és szorosan megölelte, mindvégig engem nézve. Én csak szúrós pillantásokat vettettem felé. – Szóval akkor, hogy állsz azzal a könyvel amit kölcsönadtam… ? – kezdett bele KÉTSZEMÉLYES beszélgetésükbe.

- Jól haladok… - válazolta Himchan, de már nem is figyelte a folytatásra. Próbáltam másra koncentrálni, hogy ne ugorjak neki Kibumnak. Komoly önkontroll kellet ehhez. – Akkor én most elmegyek fürödni. – jelentette be szerelmem. Elkezdett pakolászni, majd eltűnt a füdrő ajtaja mögött. Legszívesebben utána mentem volna, de ugyebár nem tehettem VALAKI miatt. Így ketten maradtunk egy szobába, én még mindig tartottam magam, hogy ne csináljak vele semmit. Nem tehetek róla, ilyen a személyiségem.

- Szóval… ti hogyan ismerkedtetek meg? – töri meg a kettőnk között fennálló csendet.

- Semmi közöd hozzá. – felelem flegmán. Tőlem ne várja, hogy kedves leszek.

- Hát… Himchan a LEGJOBB barátom, csak aggódom érte. Tudod, Én nagggyon jól ismerem őt, már régóta.  – Nekimegyke, esküszöm.

- Ne aggódj. Fölöslegesen tennéd. Hidd el, én vigyázok Himchanra. – mondom neki mosollyal az arcomon. Nem mutathatom ki, hogy mennyire féltékeny vagyok.

- Ó, igen? Akkor nem aggódok. Bár nem értem mit lát benned, szinte nem is vagytok együtt a koleszon kívül. – na, itt elszakadt a cérna. Közeledni kezdtem hozzá és felkaptam a gallérjánál és a falhoz nyomtam.

- Nem mondod… ÉS SZERITNED EZ KI MIATT VAN??? – kérdezem ingerülten. Nem, nem ütheted meg. Nem is akartam igazából, csak rá akartam ijeszteni. Már épp engedtem volna el … amikor:

- Te meg mit művelsz?? – lépett ki az ajtón Himchan, immár pizsamába. – Engedd már el! –kiabál rám. Még nem láttam ilyennek ezelőtt.

- Én nem… - kezdtem volna bele a magyarázatba, de nem hagyta.

- Nem érdekel. Gyere beszélnünk kell. Négyszemközt. – utasította, majd kihúzott a folyosóra. Még hallottam Kibum halk nevetését, ahogy kiléptem a szobából.

Himchan POV 

Nem hiszem el, hogy Yongguk meg akarta ütni Kibumot. Hiszen ő a legjobb batárom, aki a légynek sem ártana. Kint a folyosón aztán bele is kezdtem a jelenetbe.

- Mégis mi ütött beléd Yongguk?

- Én.. én csak.. - kezdte, de abbahagyta.

- Igen? Te csak? Hallgatlak. - teljesen kiborultam, de nem tehettem róla. Yongguk még sohasem csinált ilyet.

- Egyszerűen csak elborult az agyam. - bökte ki végül. - Himchan te nem tudod milyen igazából. Kétszínű kis dög, jópofizik meg minden, de igazából... - itt véglegesen betelt a pohár. Lendült a kezem és az arcán csattant. Nem ütöttem nagyot, de látszott rajta, hogy meglepte a dolog.

- Ide figyelj Bang Yongguk! Hogy jössz te ahhoz, hogy ítélkezz felette? Még csak nem is ismered.

- Te vagy az, aki nem ismeri. - nézett rám komoran. Már vágtam volna vissza, de folytatta. - Mióta itt van ez a mitugrász mikor voltunk együtt utoljára? Téli szünetben? Esténként? Mert szünetekben nem igazán.

- Csak nem féltékeny vagy Kibumra?- hitetlenkedtem.

- De. De igen. Elhiszem, hogy a legjobb barátod meg bla bla bla, de én meg a párod vagyok. Velem nem kéne időt töltened? Ha oda akarnék menni hozzád az a nyomorék mindig közbeavatkozik és elrángat.

- Ismételd meg, amit az előbb mondtál. Ugye rosszul hallottam?

- Teljesen jól hallottad. Kim Kibum egy nyomorék. Ezt akartad? Mondhatom még, ha nem volt elég. Kibum egy... - nem hagytam, hogy befejezze, megkapta az előző pofon párját.

- Yongguk én szeretnék veled maradni, de amíg ilyen vagy, nem. Kérlek, kérj bocsánatot Kibumtól.

- Még mit nem!

- Akkor bizony addig nem szólok hozzád, amíg eleget nem teszel ennek az aprócska kérésemnek.

- Ám legyen! - dacolt. Visszamentünk a szobába, ahol Kibum aggódó tekintettel nézett rám.

- Minden rendben van?

- Öhm... persze. - feleltem. - Na de holnap suli, úgyhogy menjünk aludni. - lefeküdtem Yongguk mellé, de most szokásommal ellentétben neki hátat fordítva. Titkon reménykedtem benne, hogy ettől függetlenül átölel, de rá kellett jönnöm, tévedtem.

Ezután kicsit többet foglalkoztam Kibummal. Hol ketten voltunk, hol csapódtunk Kiseopékhoz. Olyankor Yongguk természetesen elment onnan, de nem csak az ő barátai. Jó volt Kibummal. Ha vele vagyok olyan, mintha még mindig kisgyerekek lennénk, akiknek semmi gondja sincsen. Yonggukkal továbbra sem beszéltünk egymással. Sőt, miután Kibum visszaköltözött a saját szobájába, átcuccoltam a saját ágyamra. Pedig azóta nem aludtam ott, hogy összejöttünk. Rossz volt a szerelmem nélkül, de akkor is bocsánatot kell kérnie. Egyik nap utolsó óra előtt viszont olyasmi történt, ami eléggé meglepett. Yongguk lépett oda az asztalomhoz.

- Mondd csak Himchan... Beszélhetnénk suli után? A közös helyünkön várlak. - azzal ott is hagyott. Az óráról is ellógott, fogalmam sem volt mit tervezhet. Amint vége lett a mateknak, fogtam magam és elindultam fel a suli tetejére. Amíg jó idő volt, sokat lógtunk itt, így ez vált a "közös helyünkké". Mikor felértem, Yongguk ott ácsorgott a korlátnak támaszkodva és nézelődött. Nem vette észre, hogy itt vagyok, ezért odasétáltam mellé.

- Miről akartál beszélni?- tettem fel a kérdést, miután konstatálta, hogy eljöttem.

- Hiányzol Himchan. Nagyon. - hangja őszinte volt és végtelen szomorúságról árulkodott. Én is így éreztem.

- Te is nekem. De tudod, hogy ez miattad van.

- Kibum miatt. - helyesbített.

- Megint veszekedni akarsz?

- Nem. De valld be, hogy ha ő nem lenne... vagyis, ha nem lógna állandóan rajtad, most nem tartanánk itt.

- Nem lenne egyszerűbb bocsánatot kérni tőle?

- Himchan nincs miért.. - ezután csöndben maradtunk, csak néztünk ki a fejünkből. Közben gondolatok sorjáztak a fejemben. Nem akartam ezt. Szeretem Yonggukot és elmondhatatlanul hiányzik. A könnyeim eleredtek, a halk szipogásra pedig szerelmem is rám figyelt. Magával szembe fordított, és felemelte az állam.

- Ne sírj kérlek. - de nem tudtam abbahagyni. Hirtelen Yongguk forró ajkait éreztem meg az enyémeken, a könnyeim pedig még jobban hullani kezdtek. Kiadtam magamból a sok felgyülemlett érzelmet. Közben pedig ott álltunk és csókoltuk egymást, mintha nem lenne holnap. Ez után természetesen próbáltam beosztani, hogy mindkettejükkel foglalkozzak és ne bántsak meg senkit. Szerelmem és Kibum között persze tapintható volt a feszültség. Féltem, nehogy egymásnak essenek. Egyik nap suli után még épp a teremben pakolásztam, már majdnem mindenki elment, Kibum odajött hozzám. Beszélni akart valamiről és véltem, hogy Yonggukról. De tisztázni kell mindent, úgyhogy beleegyeztem. A terem kiürült, legjobb barátom pedig belekezdett a mondandójába.

- Tudod Himchan, mi már elég régóta ismerjük egymást, kb ovis korunk óta. Jóformán együtt nőttünk fel, együtt voltunk jóban és rosszban. Olyan sok mindent éltünk át együtt és úgy érzem el kell mondanom neked. Szeretlek Himchan.

- Én is szeretlek Kibum. - feleltem. Nem értettem miért mondta ezt mind el, eddigi is legjobb barátokként szerettük egymást. Ekkor jöttem rá, hogy ő bizony nem egészen úgy értette, mint én. - Mármint.. nem, hanem... vagyis.. - próbáltam valamit kinyögni. Én Yonggukot szeretem és senkiért a világon nem lennék képes elhagyni. Még érte sem. A mondandómat viszont képtelen voltam befejezni, ugyanis valami koppant a földön. Yongguk állt az ajtóban (valószínűleg a telefonját ejtette el.), arcán megannyi érzelemmel. A legszembetűnőbb azonban a csalódottság és a végtelen szomorúság volt.