[Driving me crazy~] 23.fejezet

Himchan POV

Mikor már veszni látszott minden, Yongguk hirtelen felbukkant és megmentett. Boldogan ugrottam a nyakába. A gyors üdvözlés után ismét akcióba lendültünk és immár Yonggukkal az oldalunkon erősebbek voltunk. Nem véletlen, hogy Yongguk a vezér, úgy tűnik tőle még Taeyang emberei is tartanak. Már éppen megörültem, hogy most már rendben lesznek a dolgok, ám ekkor lépett be az ajtón Kibum, egy rakás emberrel a háta mögött. Egy pillanatig megörültem, hogy felmentést hozott. Aztán rá kellett jönnöm a fájdalmas igazságra, nem nekünk. Hirtelen rengeteg érzelem árasztott el. A gyerekkori legjobb barátom elárult.. Most arra készül, hogy végezzen valamennyiünkkel vagy valami hasonló, vagy legalábbis Yonggukot biztosan. Miért mindenkinek az én barátomra fáj a foga?? Bár megértem, de akkor is.. Aztán hirtelen sötét köd lepte el az agyam, mindenáron meg akartam bosszulni egyrészt Taeyangot, amiért bántotta a szerelmem, Kibumot, amiért bántani akarja és, mert így átvágott engem. Már indultam, a kezeimet ökölbe szorítottam, hogy akkor én megmutatom, hogy kivel szórakozzanak, de Yongguk visszatartott.

- Nem ér annyit. - próbált nyugtatni.

- Igaza van, kár a gőzért Hercegnő.. - nevetett fel Taeyang. Ha Yongguk nem szorítaná a kezem, most beverném a képét.

- Oda nem osztottam lapot. - szólt oda mogorván szerelmem, mire Tae eléggé meglepődött.

- Itt én osztom a lapokat Bang Yongguk. - komorult el, és intett egyet. - Na gyerünk fiúk, mert a végén halálra unom magam. - azzal akik eddig kint várakoztak, most beözönlöttek és azonnal támadásba is lendültek. Eddig sem alakult túl fényesen a helyzetünk, így már pláne. Persze ugyanúgy harcoltunk, mint eddig, ahogyan az erőnkből kitellett. Védtük magunkat, védtük egymást és védtük a becsületünket. Yongguk egy pillanatra sem tágított mellőlem, pedig tudok vigyázni magamra. Többnyire.. A szemem sarkából azt vettem észre, hogy az áruló és Taeyang egyre csak felénk közelednek. Basszus kezdünk kicsit túl sokan lenni. Hirtelen egy emberekből álló fal termett előttünk, elzárva a tömeg nagy részét előlünk. Eliék állták el az utat.

- Nem hagyjuk, hogy megint mindent tönkretegyetek. - szólal meg Kiseop szinte már ijesztően komoly hangon.

- Akármit tesztek, sosem fogjátok tudni szétválasztani őket. - tette hozzá Eli.

- Ugyan mit nem hagytok? Nézzetek már körbe.. - nevetett hisztérikusan Taeyang. - Eltaposunk, mint a férgeket.

- Itt ti vagytok az egyetlen férgek... - sziszegte Zelo, mire az a görény intett egyet a fejével, és az egyik csatlósa leütötte,s ájultan esett össze. Daehyun olyan dühös lett, hogy akkorát húzott be a szerelmét bántalmazó srácra, hogy az menten elterült. Dae persze nem szórakozott, azonnal rávetette és püfölte, ahol érte. Mikor a többiek feleszméltek, azonnal Daehyunra ugrottak és megpróbálták lehámozni a tagról, persze sikertelenül, ugyanis a mieink is újra akcióba lendültek. Én pedig csak tehetetlenül álltam ott és néztem mi történik. Eszembe jutott, hogy ha én nem lennék, akkor most senkinek sem esne baja.

- Hagyjátok abba! - kiabáltam, de mintha ott sem lettem volna. - Héééé!!! Kérlek.. ne csináljátok ezt.. csak vigyetek el engem és... és... csináljatok velem amit csak akartok, de ne csináljátok ezt tovább.. - roskadtam a földre, a szemembe pedig könnyek gyűltek. Hihetetlen... Ekkora bajt okoztam, de természetesen képtelen vagyok helyrehozni. Csak arra vagyok jó, hogy mindent elrontsak...

- Himchan vigyázz!! - kiabált Yongguk, majd rám vetődött, elterítve ezzel a padlón. Mellettünk egy ember puffant. Yongguk felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett. - Jól vagy? Figyelj oda jobban. - nagy csöndre figyeltünk fel és mindenki minket bámult. Barátainkat mindet lefogták és körbeállták a földön fekvő párosunkat.

- Nocsak-nocsak milyen meghitt pillanat... - lépett elő a tömegből tapsolva Taeyang, szorosan mögötte követte Kibum. - Eddig tartott srácok, remélem elbúcsúztatok egymástól...

- Elbúcsúzni? Hiszen még csak most kezdődik az igazi buli. - hallottuk meg... Yongnam hangját? A tömeg ketté vált, mindenki őt bámulta... Tényleg Yongguk ikertestvére állt egy majdnem kétszer akkora tömeggel a háta mögött, mint Taeyangé. A tekintetem szerelmem, a klónja és legnagyobb ellenségünk között ingázott. Az első kettő tekintetében hatalmas megdöbbenést és értetlenséget fedeztem fel, Yongnam szeme pedig diadalittasan csillogott. - Ne haragudj, hogy nem fogadtam szót, Eli. - nézett bűnbánó kiskutyaszemekkel az említettre.

 Yongguk POV

MIA…?! Ez volt a reakcióm, amikor megláttam Yongnamot egy csomó emberrel a háta mögött.

- Elbúcsúzni? Hiszen még csak most kezdődik az igazi buli. Ne haragudj, hogy nem fogadtam szót, Eli.

- Yongnam te mit keresel itt?? – tört ki legjobb barátomból. Láttam az arcán az aggodalmat.

- MI? MIEZ? HOGY VAN YONGGUKBÓL KETTŐ? – hitetlenkedett Taeyang. Ekkora hülyét.

- Mikor meghallottam, hogy mit tettél a testvéremmel… - fordult oda fogvatartómhoz. – nagyon mérges lettem. Senkinek sem engedem meg ezt. – olyan nézése volt, mint nekem szokott lenni.

- Yongnam! Hogy érted… - nézett rá Himchan.

- Tudjátok… nem csak kívülről hasonlítunk Yonggukkal. – mosolyodott el. – Mondjuk ezt még ő sem tudta.

 

- Te… - próbáltam valami érthetőd kinyögni. Az arcomon még mindig a meglepettség látszódott. – Mégis mióta…?

- Ezt majd megbeszéljük, ha itt végeztünk.

- Óó, nehogy azt hidd, hogy le fogtok miket győzni. – szólt bele Kibum is a beszélgetésbe. Előre lépett és hasba rúgott, én ettől a földre kerültem.  Yongnam megadta a jelet a mögötte felsorakozó embereknek, akik egy pillanat alatt benyomultak a raktárépületbe. Ezután minden felgyorsult. Taeyang emberei egyre csak fogytak. Nálunk is voltak sérültek, közöttük Zelo aki miatt még dühösebb lettem. Daehyun teljesen megőrült. Ész nélkül vetette be magát a harcba. Megértem.

A többiek is csatlakoztak a harcoló tömeghez. Yongnam Kibumot nézte ki magának, az előző megmozdulása miatt. Hihetetlen volt. Mintha magamat láttam volna… eddig azt hittem ikertestvérem pont az ellentétem. Úgy értem belülről. De amikor végignéztem rajta, teljesen olyan volt, mint én. Eltökélt és kegyetlen. Kibum meg mintha élvezte volna a verekedést. Himchan aggódva odajött hozzám és segített felkelni. Ekkor Taeyang ugrott elő a semmiből és rávetődött szerelmemre. Mindketten a földön kötöttek ki, éppen ott ahol előtte én feküdtem. Azonnal Taeyang után kaptam és lerángattam Himchanról. Háttal volt, ezért megfordítottam és gallérjánál fogva behúztam neki egyet. Vér eredt el az orrából, ami egészen az álláig folyt, majd a földre csöppent. Azután követte a következő ütésem… majd a harmadik és a negyedik. Hirtelen két másik kar fogta le az enyéimet. Hátra pillantottam és láttam a másik tagot, aki a szobában velünk volt. Seungri, ha jól emlékszem. De nem volt időm tovább vizsgálgatni az illetőt, mivel egyszerre két ütést is éreztem. Egy tőle, a hátamba a másik pedig Taeyangtól jött, a bal arcomra. Nagyon fájt, de nem mutattam ki. Himchan aggódó hangjára lettem figyelmes, amint a nevemet ordítja. Vagyis… ez már nem is aggódó volt. A következő pillanatban már Taeyang nem volt előttem. Himchan és Jongup egyszerre szedték le rólam, majd a helyiség másik felébe lökték, egy másik ellenséges bandatagra. Megfordultam és kiszabadultam Seungri karjaiból, majd lefejeltem. Összeesett, majd körbepillantottam. Kibum a földön, Taeyang a földön. Az embereik száma rohamosan csökkent.

- Yongguk, menjünk! – szólalt meg ikertestvérem. –Itt már végeztünk. Nincs értelme tovább küzdeni.

- Ne, még ne. – ellenkezett szerelmem. Odalépett Kibum mellé és lenézett rá. Mérhetetlen harag tükröződött szemeiben. – Hogy tehetted ezt velem?? Miért?? A LEGJOBB BARÁTOM VOTÁL!!!

- Én… - nyöszörgött. – Én szeh… szeretlek. –alig tudta kinyögni ezt a pár szót. – Csak…

- Ha szeretnél, enm tetted volna ezt. HA SZERETNÉL NEM SZÚRTÁL VOLNA HÁTBA. UTÁLLAK!!! SOHA TÖBBÉ NEM AKARLAK LÁTNI!!  - már szinte remegett az idegtől.

- Saj…sajnálom.

- Ne… ne sajnáld. Csak tűnj el az életemből. – Oda mentem Himchanhoz, megfogtam a kezét és elindultunk a kijárat felé.

- YONGGUK VIGYÁZZ!! – ordította Yongnam.

- HA…  HA NEM LEHETSZ, AZ ENYÉM AKKOR SENKIÉ SEM LEHETSZ!! – hallottam meg Taeyang hangját a hátam mögül, majd… majd egy lövést. Tudtam, hogy ezt a golyót nekem szánja. Egy perc töredéke alatt ide kellett volna érnie, de nem. Nem éreztem semmi hirtelen fájdalmat. Hátrafordultam és azt kívántam, bár éreztem volna. Abban a pillanatban dőlt össze az egész világ a szemeim előtt. A nekem szánt golyó mélyen Himchan vállába furakodott. Ő a földre rogyott és elvesztette az eszméletét. Nem mozdult. A vér pedig egyre jobban lepte el őt. Mindenhol.

- Him…HIMCHAN! – hallottam meg körülöttem lévők hangját. Én megmozdulni sem tudtam. Még Kibum is nagy nehezen feltápászkodott és aggodalmasan ordítozott. Odarohant Taeyanghoz –már amennyire tudott- és elkezdte ütni őt.

- Yongguk, hallasz?? Hallasz minket??? – rángatott Kiseop. Kezével szemem előtt legyeskedett, de mintha észre sem vettem volna. Néztem őt, ahogy ott feküdt. – Hívtuk a mentőket, hallod???? Nem lesz semmi baj, csak szólalj már meg!!!!  Yong...- egyre halkabban hallottam a hangokat körülöttem. A képek is egyre sötétebbek lettek, majd már semmit sem láttam…

- Szerinted fent van már? Hall minket? – suttogott valami hang.

- Biztos hall minket. – válaszolt egy másik. Lassan kinyitottam a szemem és a hirtelen erős fénytől visszacsuktam.

- LÁTTAD? Kinyitotta a szemét… -szólalt meg az előző hang ismét, immár hangosabban. Kezek ragadták meg az enyémet, amitől mintha energiát kaptam volna. Ismét megpróbáltam kinyitni a szemeimet, ami sikerült is. Pislogtam párat, majd körbepillantottam a, mint kiderül kórházi szobában. Puha, fehér ágyon feküdtem, az ágyam mellett pedig ott állt Yongma él Eli.

- Yongguk, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan ikertestvérem. Két pillanatba beletelt, amíg szembe jutott, hogy miért, és hogyan kerültem kórházba.

- Himchan??? Himchan hol van? – kérdeztem rekedtes hangon.

- Nyugodj meg, Yongguk. Őt most műtik. A golyó… elég mélyen a vállába furakodott. A sok vérvesztéstől ájult el, de minden rendben lesz. Nemsoká végeznek a műtéttel és bemehetünk hozzá. De neked még pihenned kell. Az orvosok szerint sokkot kaptál.

- Én is be akarok menni hozzá! – erősködtem, Yongmam még jobban megszorította a kezem.

- Majd később, oké?

- NEM.

- Jól van, meglátom mit tehetek. De kérlek, nyugodj meg. – nyugtatott.

- És.. mi lett Taeyangékkal és a bandákkal??

- Ők… - kezdett bele Eli. – Akármennyire is nehéz ezt kimondanom, de Kibum elintézett mindent. Vannak ismeretségei. Nagyon dühös lett Taeyangra, amiért rátok lőtt és Himchan… tudod. És azt is beismerte, hogy hülyeséget tett. Magát okolja az egész miatt.

- Mert az ő hibája… - jegyeztem meg flegmán.

- Yongguk… szóval van egy ismerőse a rendőrségen. Elmondta neki, hogy Taeyang elrabolt és, hogy meglőtt. Azt mondta, hogy mi nem kerülünk bajba, mivel „önvédelem” volt. Akárhogy is nézzük Kibumnak köszönhetően Taeyangot bevitték a rendőrségre. Még nem biztos, hogy börtönbe kerül vagy ilyesmi... de egyenlőre elfelejthetjük őt.

- Kibum… most hol van?

- A szomszéd szobában. Őt is le kellett ápolni az ütéseim miatt… - vakargatta a tarkóját Yongnam. Tényleg!

- Yongnam, te ez most komoly? Úgy értem.. ez az egész bandás dolog? Komolyan van egy bandád, és még csak nem is szóltál? – kérdeztem még mindig lepődötten.

- Hát… sosem kérdezted.

- Nagyon meglepődtem. De nagyon király voltál! – mosolyodtam el, de csak egy pillanatra.

- Tudom.. – nevette el magát. – Látnod kellett az arcotokat! Főleg Eliét…

- Hééé! Nem vicces. Aggódtam. – duzzogott mellette Eli.

- Jól van, bocsii. Ne haragudj.

- Nem bocsájtok meg. Kivéve, ha veszel nekem egy RedBullt.

- Yongguk, nem baj ha most magadra hagyunk? – kérdezte Yongnam.

- Nem menjetek csak… de… behívnátok ide Kibumot? – meglepődtek a kérdésemen, de végül bólintottak egyet és kimentek. Egy pár perc múlva egy agyonkötözött Kibum lépett be az ajtón. Leült az ágyam mellett lévő székre, ahol eddig Yongnam ült.

- Öhm… szia. – szólalt meg.

- Szia… hallottam, hogy segítettél eltussolni az ügyet.

- Igen… úgy éreztem tartozom nektek, azok után, amiket tettem. Nagyon sajnálom, Yongguk! Elvesztettem az ítélőképességemet és…

- Kibum… tudod, én nagyon utállak. De meg szeretném köszönni.

- Megértem, hogy miért utálsz. Én is utállak téged. – egy mosoly ült ki az arcára. – Ha Himchan felépül elmegyek innen. Már látom, melletted nagyon jó helye van. Még egyszer bocsánat. Bár tudom ez semmit sem ér. – meglepő, de ezután még egy darabig beszélgettünk. Sok mindenről. Eléggé fura volt, de hozzá lehet szokni. Ha nem lenne ez az egész, még azt mondanám jó fej.

- Öööhmm.. azt hittem egymásnak ugrotok majd. – lépett be Eli a szobába ismét. – DE látom nem kell orvost hívnom. – nevetett saját viccén. Hát, ha látnám magunkat én is lehetetlennek hinném, hogy nem öltük még meg egymást. – Végeztek Himchannal. Minden jól ment, még azt is elintéztem hogy bemehess hozzá, Yongguk.

- Kösz, Eli! – felültem az ágyban, de kicsit megszédültem. Hirtelen Kibum segítő kezeit pillantottam meg magam előtt. Meglepődtem, de elfogadtam őket. Nagy nehezen felálltam és elindultunk hárman Himchan szobája felé. A többiek ott vártak az ajtó előtt. Zelo egy pár horzsolással, de azon kívül semmi baja sem volt. Mindenki megkönnyebbült, amikor meglátták, hogy jól vagyok. És mindenki meglepődött, amikor meglátták, hogy Kibum is velünk van. Együtt bementünk a szobába, ahol Himchan már az ágyon ült.

- Basszus Himchan! Még nem szabad felülnöd! – rohan az ágyhoz Kiseop. Odasétáltam én is, majd megfogtam a kezét és mit sem törődve a bent lévő nővérrel, akinek majdnem kiesett a szeme a látványtól, megcsókoltam.

- Annyira aggódtam… nem kellett volna a golyó elé ugorj, hallod?? – mondtam komoly hanggal.

- De én csak… - a mögém álló Kibumra pillantott. – Ő MIT KERES ITT??

- Öhm… hát.. bocsánatot akartam kérni. – szólalt meg bátortalanul.

- Tőlem ne…

- Kibum segített nekünk, miután te meg én… szóval elvittek a mentősök.- mondtam neki.

- Mi?? Téged is meglőttek? – kelt ki magából szerelmem.

- Nem, Yongguk sokkot kapott. – magyarázta el neki. Himchan megszorította a kezem, majd kifújta a levegőt a tüdejéből.

- Kibum, én már nem tudok úgy gondolni rád, mint ezelőtt.

- Tudom. Csak bocsáss meg.

- Megpróbálok…

- Akkor én most megyek is, majd még látjuk egymást. – s ezzel elment. Mindenki megvizsgálta Himchant, hogy biztos jól van-e, én pedig végig mellette voltam. Majd az orvos elküldött minket, engem vissza a saját szobámba, ugyanis egy pár napig bent tartottak, a többieket pedig haza.