[Driving me crazy~] 24.fejezet

Himchan POV

A kórháznak egyetlen előnye volt, Yongguk. Persze a többiek minden nap eljöttek meglátogatni, szórakoztatni. Az orvosok már frászt kaptak, amint Eli betette a lábát az ajtón. Megértem. Sosem bír magával. Persze mikor Yongnam elindult, hogy kényszerzubbonyt kérjen, jobbnak látta csendben maradni. Csalódtam volna benne, ha ez sokáig tart, furcsa mód még Yongguk sem tudott hatni rá, pörgött, beszélt, hülyült, mintha egy vödörnyi RedBullt ivott volna. Később sikerült kihúzni belőle, hogy szobatársat kapott, viszont semmit sem hajlandó elárulni róla. A legdurvább pedig, hogy még Yongnam előtt is titokban tart mindent új lakótársával kapcsolatban. Na de visszatérve egyetlen szerelmemhez.. Sajnos külön szobát kaptunk, így egy ideig haláli unalmasan teltek a délelőttjeim. Egyik nap is épp feltűnően szenvedtem az ágyban, mikor nyílt az ajtó. Azt hittem már megint valamelyik orvos vagy nővér jön ellenőrizni, ám nagy meglepetésemre Yongguk kukucskált be, majd széles vigyorral az arcán hozzám bicegett.

- Hát a lábaddal meg mi történt? - érdeklődtem, miután odaért és gyors csókot váltottunk.

- Az orvosok nem akartak ide engedni.. Úgyhogy kiharcoltam magamnak.. szó szerint. - vakargatta tarkóját, az én arcomból pedig kifutott minden vér. - Nehogy elhidd már. Csak véletlen belerúgtam az ajtó szélébe.. Tényleg kinézel belőlem ilyesmit?? - nevette el magát.

- Erre most tényleg válaszolnom kell?

- Jogos.. Tényleg megtenném érted. De úgy hiányoztál, nem akartam várni, amíg a többiek megjönnek. - simított végig a karomon, és újra az ajkaimra tapadt.

- Khm.. - köszörülte meg a torkát valaki, mire felkaptuk a fejünket. Az ajtófélfának támaszkodva, karait keresztbe téve ott állt.. az orvos. Hupsz. - Elnézést, hogy zavarok, de azt hiszem magának nem itt kéne lennie. - intézte szavait Yongguk felé. Szerelmem próbált alkudozni, de a doki hajthatatlannak bizonyult, Yongguknak pedig itt kellett hagynia. Délután a többiek jól körberöhögtek minket.

- Még jó, hogy csak smároltatok.. - kommentálta Eli a történteket. Belegondoltam, mi lett volna, ha éppen akkor nyit be, mikor én éppen Yonggukon... A gondolatba belepirultam, ráadásul éledezni kezdtem odalent. Még szerencse, hogy be voltam takarva és a kezem is az ölemben pihent. Lopva Yonggukra pillantottam. - Himchan még most felejtsd el! - szólt rám Eli. Gondolatolvasó lenne?

A napok során annyit szöktünk egymáshoz Yonggukkal, hogy csoda, hogy még nem dobtak ki minket. Sőt! Azt mondták, ha nyugton maradunk, egy szobába raknak minket. Mi persze kis angyalként megígértük, hogy olyan jók leeszünk, hogy észre sem vesznek majd minket. Ezt sikerült is betartani, mindaddig, míg a többiek meg nem jöttek. Na mindegy. Pár napra rá eljött a halálom. Hogy pontosítsak, elment az életem. Kiengedték a kórházból, én pedig egyedül maradtam. Sajnáltam az alkalmazottakat, ilyen cifrán szenvedő páciensük, mint én ritkán lehet. Persze amint vége lett a sulinak már jött is, néha a többiek nélkül, hogy kettesben lehessünk. Elmondása szerint Eli helyzete egyre katasztrofálisabb, még sosem látta ilyennek. El sem tudtuk képzelni, mi történt vele, de még Yongnam sem. Egyik nap kialkudtuk, hogy kimehessek a friss levegőre, mert már igazából tök jól érzem magam. Kézen fogva sétáltunk a tavaszi napsütésben a gyönyörű rózsaszínben pompázó fák alatt. Így még inkább élettel teli voltam. Leültünk egy padra és ott beszélgettünk, vagy éppen csak egymást bámultunk, esetleg egy-egy csókot loptunk. Fogalmunk sincs mennyi idő telhetett el, így jobbnak láttuk visszamenni. Ám mikor felálltam, elszédültem és, ha Yongguk nem kap el, bizony elég csúnyán megütöm magam.

- Jól vagy? - ölelt szorosan magához, mintha attól félne, hogy újra elesek.

- Igen, csak hirtelen elszédültem, de már jobb, köszönöm. - már épp bontakoztam volna ki óvó karjai közül, mikor hirtelen.. az ölébe kapott, mint... a hercegnőket. Mi ez a hercegnő mánia??? - Yongguk tudok járni.

- Nem hagyhatom, hogy bármi bajod essen. Inkább visszaviszlek.

- De mindenki minket bámul.. - érveltem rákvörös fejjel.

- Nem érdekel. Legalább megtudják, hogy Kim Himchan csakis az enyém és senki másé. - lehelt lágy csókot az ajkaimra.

Yongguk POV

A Taeyangos ügy után minden nyugisan alakult. A kórházi élet nem kenyerem, de elviseltem… persze csak akkor, amikor Himchannal voltam. Már nem próbáltam, és nem is akartam senki elől titkolni azt, hogy a saját nememhez vonzódok… pontosabban Himchanhoz. Ha más férfiról lenne szó biztos nem tartanék itt. De nem bánom, így a legjobb.

A kórházban szerintem már mindenki tudta, hogy kik vagyunk annyi baj volt velünk. Mármint nem az egészségünkkel, hanem a „magatartásunkkal”. Nem értem, miért baj, ha egy szobában akarok lenni a barátommal. Orvosok… sose bírtam őket. Ráadásul az, hogy egymás közelébe vagyunk, csak segít a felépülésben. A többiek meg minden nap meglátogattak minket, ami még jobban idegesítette a kórház dolgozóit.

Miután kiengedtek a kórházból és visszamentem a koliba, sok minden változott. Mindenki hallott az estről a suliban, s a hír végtelen változatát hallottam viszont. De ez sem érdekelt különösebben, mindenki higgyen amit akar.

A szobám ismerős érzése emlékeket keltett bennem. Eddig el sem gondolkoztam azon, hogy Taeyang miért is tette azt amit. A tudat, hogy szerelmes belém kicsit… fura. Ha normálisan tudatta volna velem, biztos kedvesebb lettem volna, de így… sose fogom megbocsátani neki. Ledobtam a cuccomat a rég használt ágyra, majd a fürdőbe vettem az irányt. Késő délután volt, másnap suli. Na az nem hiányzott. Ráadásul Himchan nélkül még három teljes hétig. Nehézkesen vetkőztem le, s beléptem a zuhanyzóba. Hmmm...zuhanyzó. Itt sokkal kellemesebb emlékek jutottak eszembe. Yongguk most hagyd abba! Még ki kell bírnod egy darabig. Hideg vizet engedtem, majd mellé meleget így eltalálva a tökéletes hőmérsékletet. A testemet már nem borították sebek, csak beforratlan hegek, amik valószínűleg egész életemben ott lesznek majd. Sóhajtottam egy nagyot, és eszembe jutott, hogy a szüleim mit sem tudnak az egészről. Talán nem is érdeklik őket… Yongnam visszament a saját sulijába. Kiiratkozni. Egy hét múlva ebbe a suliba fog járni és valószínűleg Eli szobájába kerül a koleszba. Bár ha jól informálódtam egy másik diák is melléjük kerül. Valami cserediák…

Zuhanyzás után egyből az ágyba vetettem magam. Aztán eszembe jutott, hogy Kibum még mindig a koliba van. Még nem volt este, így gondoltam egyet, felöltöztem és elindultam a szobája felé. Az ajtaja előtt megtorpantam. A verekedés után ő is meglátogatott párszor minket. Himchan még láthatóan neheztel rá, meg persze én is. De a „kapcsolatunk” „javult”. Már tudunk normálisan beszélni. Haladás.

- Ki az? – hallottam meg a hangját belülről, miután bekopogtam.

- Én vagyok…

- Á.. máris nyitom. – s ezzel kinyitotta az ajtót. Mögötte hatalmas ruhakupacokat láttam és néhány bőröndöt.

- Mész valahová? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen. Átmegyek egy másik suliba. Összeszedtem Himchan cuccait is, gondolom visszakerül a te szobádba. Majd segítek átvinni.

- Kösz… és mit kezdesz ez után? Úgy értem…

- Minden oké lesz. Remélhetőleg… A másik suliba jár egy ismerősöm, szóval nem leszek egyedül. – magyarázta mosolyogva.

- Örülök. Csak annyit akartam mondani, hogy három hét múlva kiengedik Himchant.

- Oh, az jó. De én már holnap elmegyek. Átadná neki hogy még egyszer sajnálom, és hogy remélem boldogok lesztek?

- Add át te neki.

- De…

- Mondom… holnap amint tudsz menj be hozzá.

- Rendben. Kösz, Yongguk. Nos akkor én most …

- Már megyek is. Ég veled, Kibum. – köszöntem el tőle, még egy mosoly is társult mellé. Nem rosszindulatú, hanem őszinte mosoly.  Ezzel visszamentem a szobámba és lefeküdtem aludni. Hosszú három hét vár rám.

Nem is telt olyan lassan. Minden nap bementem szerelmemhez. Bár volt egy nehéz időszak… amikor a szülei is velem jöttek. Azóta csak most tudtak eljönni hozzá, a munkájuk miatt. Láttam rajtuk, hogy mennyire aggódtak. De nem hibáztatták, még… engem se. Pedig azt hittem, hogy nagyon dühösek lesznek rám. Ehelyett engem is végigmértek, hogy minden rendben van-e. Himchan családja ugyanolyan szeretni való, mint Himchan.

Amíg szerelmem a kórházba volt kivettem egy könyvet, amit alaposan áttanulmányoztam. Meg akartam lepni valamivel Himchant. Reményeim szerint sikerülni is fog. Ami Elit illet… nagyon fura volt. Természetesen a poénok és a beszólások nem maradtak el, de én láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Ez főleg onnantól nyilvánult meg, amikor Yongnam végleg átiratkozott a suliba és beköltözött Elihoz. Nagyon szúrta a szemem a dolog, de a tudat, hogy nemsokára visszakapom Himchant teljes mértékben elvakított.

- Végre itt. – nyújtózkodott szerelmem a koliszobánk ajtajába. – Ó, látom minden cuccom itt van. Mondta Kibum, hogy átpakoltatok.

- Igen… de ne erőltesd még meg magad. – utaltam a kezébe lévő cuccokra. Átvettem tőle, majd lepakoltam. – És most… tudod készültem neked valamivel.

- Mii? Mivel? – nézett rám egy perverz mosollyal.

- Nem…semmi olyan. Még nem szabad…de valami hasonló. – az ágyra mutattam. – Feküdj le, hassal. De előbb vedd le a felsőd.

- Ahaa…semmi olyan. Tudhattam volna, hogy csak vicceltél. – kacsintott egyet majd egyből lekapta a felsőjét.  Még látszott a heg, amit a golyó okozott, de már teljesen beforrt.

- A-aa. Majd mindjárt meglátod. – Lehasalt az ágyra, majd izgatottan várt rám. Lekapcsoltam a villanyokat és meggyújtottam az előzőleg kikészített gyertyákat, amiket gondosan rendeztem el úgy, hogy ne vegye észre őket. Ezek után elővettem egy nagy tubust. Én is levettem a pólóm, ami egyénként fölösleges mozdulat volt, ugyanis nem okozott volna gondot, ha rajtam marad. Ez valami megszokás lehetett. Himchan kuncogott magában, tényleg azt hitte, hogy rávetem magam. Ehelyett csak ráültem a csípőjére, majd kinyitottam a bizonyos tubust. Mindkét kezemmel belenyúltam és egy nagy adag krémet bűvészkedtem ki belőle. A tubust leraktam Himchan mellé az ágyra, majd belekezdtem az akciómba.

- Héé, ez hideg! – szólalt meg Himchan, amikor a krém a hátához ért.

- Nyugi, nem sokáig lesz az. – Lassan elkezdtem masszírozni szerelmem hátát. – Tudod, amíg a kórházba voltam meg tanultam masszírozni… egy kis extrával. – perverz mosolyra húzódott a szám. – Hallottál már az erotikus masszázsról?

- M-mi?? – szólalt meg kislányos hangon. Teljesen felizgatta a gondoltam, amit meg is éreztem. Kínzó lassúsággal masszíroztam végig a hátát, minden egyes porcikájánál körözve a masszírozó krémtől síkos bőrén. Közelebb hajoltam füléhez, hogy fülébe suttoghassam:

- Élvezni fogod. – majd beleharaptam. Füléről a nyakára vándoroltam, közben alá nyúlva megfordítottam, hogy háttal legyen az ágyon. Megszabadítottam nadrágjától is, majd jöhetett a következő lépés. Talpánál kezdve nyomogattam végig izmait, egészen a belső combjáig. Ott még több időt töltöttem kényeztetéssel, ami elég „rossz” hatással volt szerelmemre. Halk sóhajok törtek fel belőle, kezeivel az ágyon lévő paplant markolászta. Eközben számmal végigcsókolgattam csípőjének vonalát, majd hirtelen egyik kézfejével hajamba túrt és rávezetett meredező hímtagjára. Eddig bírta a „kínzást”. Már nemcsak masszírozással kényeztettem, ami eléggé hiányozhatott neki a reakcióját tekintve. Na persze nem csak neki.

A tervem bejött. A masszázs alatt Himchan is rákapott a témára és ő is ki akarta próbálni, ami ellen természetesen nem volt kifogásom. Így újra felavattuk a szobát.

Ezután minden újra a régi volt. Himchan velem. A többiek velem. Kivéve persze Taeyangot, őt bűnösnek ítélték. Nem tudom pontosan mennyit, de egy jó pár évet kapott. Majd talán elmegyek meglátogatom egyszer, hogy normálisan is megbeszéljük a dolgokat. Talán nem.

Végre teljes mértékben boldognak éreztem magam. Ilyen még nem volt. Bár Eli viselkedése eléggé aggasztott… de majd erre is találunk megoldást. 

Elértünk Yongguk és Himchan történetének utolsó fejezetéhez. Ez természetesen nem a fic végét jelenti, hiszen tele van még elvarratlan szálakkal. Teljesen nem mondunk búcsút a BangHim párosnak, viszont ezentúl más embereké a főszerep. ;)

Köszönjük, hogy olvassátok és továbbra is szívesen várjuk a véleményeket. :)♥