[Driving me crazy~] 22.fejezet

Himchan POV

-Én megmondtam drága Hercegnő... - vetette még oda Taeyang. Megsemmisülten és tehetetlenül ültem a földön fájó tagokkal és sajgó szívvel, miközben magukkal vitték Yonggukot. Végignézették velem, ahogy megverik a szerelmem, és még engem is helyben hagytak. Persze a fizikai fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, amit belül éreztem. Ez mind az én hibám. Ha nem lettem volna ilyen gyenge és omlok újra Yongguk karjaiba, most vidáman ehetné a tortáját Eliékkal. De ha már így elrontottam valamit tennem kellene. Azonnal felpattantam és ahogyan csak tudtam, rohantam vissza a szórakozóhelyre. Alig kaptam levegőt, mikor beestem, a többiek önfeledten ünnepeltek. Elit láthatólag boldoggá tette Yongnam jelenléte, ami a Vinseop párost is örömmel töltötte el, ugyanis ők nyugodtan... nos ellehettek, míg RedBull függő barátunk szerelmem ikertestvére száján próbált letolni egy öklömnyi adag tortát. A többiek pedig vagy a jelenetet videózták vagy röhögtek rajta. Ha nem lennénk ekkora bajban -természetesen miattam-, akkor most mi is csatlakozhatnánk Yonggukkal. 

- Srácok hatalmas baj van! - kiáltottam el magam és hirtelen megfagyott a levegő az egész teremben. Síri csend támadt és mindenki kíváncsi arccal figyelt engem.

- Mi történt Himchan? - találta meg elsőnek Yongnam a hangját.

- Minden olyan gyorsan történt. Yongguk. Csók. Taeyang. Elvitték. Sietnünk kell. - hadartam egy szuszra, amiből a többiek gondolom semmit nem értettek.

- Állj állj állj állj állj... - lépett oda Eli és a vállamra tette a kezét. - Nyugi haver. Ülj le és mesélj el mindent érthetően, oké?

- Nem ülhetek le, nincs erre idő. Yonggukot meg kell mentenünk.

- De mi történt? - vágott közbe Jongup.

- Most mondtam. - csattantam fel a kelleténél talán kicsit jobban.

- Himchan elhisszük, hogy aggódsz, de azt sem tudjuk mi történt. Csak hadarsz össze vissza, így gőzünk sincs mi a helyzet. - emelte fel a hangját Eli, amin nagyon meglepődtem. Még sohasem láttam ilyennek. Nagy levegőt vettem, lassan kifújtam és megpróbáltam értelmes mondatokat alkotni.

- Elmentünk Yonggukkal a parkba, hogy odaadjam neki az ajándékom. Megcsókolt és ekkor felbukkant Taeyang egy rakás emberével. Körbeállták Yonggukot és nagyon csúnyán megverték, én idióta pedig teljesen tehetetlen voltam. Próbáltam segíteni, de Taeyang nem hagyott. Aztán elvitték, engem meg ott hagytak. - a mondandóm végeztével ismét nagyot sóhajtottam és körülnéztem. A többiek arcáról a meglepődés és a harag egyvelege tükröződött. Eli kezeit erősen ökölbe szorította.

- Ez már nem játék. - szólalt is meg végül. - Szólok Ilhoonéknak, hogy szedelőzködjenek, készüljetek ti is. - azzal előkapta a telefont és lázas beszélgetésbe kezdett.

- Minden az én hibám. Ha nem lennék, akkor most Yongguk nem lenne bajban. Hihetetlen, hogy mindent csak elrontani tudok. - roskadtam le a fal mellé.

- Ugyan már Himchan, nem a te hibád. - telepedett az egyik oldalamra Kiseop.

- De igen. Taeyang megmondta, hogy ez lesz, ha nem hagyom Yonggukot. Az lett volna neki a legjobb, ha soha nem is találkozunk. Vagy ha továbbra is utál.

- Ne is gondolj ilyesmire! Te vagy a legjobb dolog Yongguk életében. Teljesen megváltoztattad, ráadásul jó irányban. Eddig abban lelte örömét, ha másokat bánthatott, megalázhatott. Majdnem olyan volt, mint Taeyang... De aztán jöttél te, akivel nem bírt el. Mostmár inkább rád fordította az energiáját, mint mások terrorizálására. Nem csak vele, mindannyiunkkal jót tett, hogy találkoztatok. Eszedbe se jusson többet ilyen hülyeség. Most megyünk és megmentjük. - felállt és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, amit boldogan el is fogadtam. Igen, ezt fogjuk csinálni. Megmentjük Yonggukot, és megmutatjuk annak a görénynek, hogy velünk nem szórakozhat. Közben Eli és Yongnam veszekedésére lettem figyelmes.

- Eli nem teheted ezt velem. - akadt ki Yongnam.

- Te sem velem Yongnam. Nem bírnám ki, ha valami történne veled. Yongguk elevenen megnyúzna. Légy jó és menj szépen valami biztonságos helyre.

- De... -szólt volna vissza, ám Eli nem hagyta. Nem is láttam még ezt az oldalát.

- Semmi de. Legalább most fogadj szót nekem, hogy nincs itt Yongguk. - szerelmem ikertestvére megadóan sóhajtott, majd elköszönt a többiektől és már ott sem volt. Mi az asztal köré gyűltünk, hogy ideiglenes főnökünk ismertesse velünk a tervet.

Yongguk POV

Furcsán éreztem magam. Émelyegtem, minden porcikámban fájdalmat éreztem. A szemhéjam mázsás súlyként hatott. Ráadásul még valami rossz álmom is volt Taey-

Ekkor kapcsoltam, hogy nem is álmodtam. Tényleg megtörtént. Tényleg képes volt erre az a szerencsétlen. A fájdalom egyre élesedett, ahogy kezdtem magamhoz térni. Mocorogni kezdtem, s éreztem, hogy kezeim meg vannak kötözve. Ahogy sikerült kinyitnom a szemem megláttam minden baj forrását, Taeyangot. Egy kis szobában voltunk, rajtunk kívül még két tag tartózkodott benne. Egy szőke és egy fekete hajú. Nem tudtam különösebben szemügyre venni őket, mert egy bárgyún vigyorgó Taeyang mászott a képembe.

- Jó reggelt, álomszuszék. Remélem jól aludtál. – nevette el magát. – Bocsi, ha kicsit kényelmetlen a szék, de tudod…

- Hol van Himchan? – kérdeztem tőle, mihelyst teljesen magamhoz tértem. Az arcára fagyott a mosoly.

- Nem tudnál egy kicsit leakadni róla? Komolyan mondom már herótom van tőle.

- Nekem meg tőled. – löktem oda flegmán.

- Ez most fájt. Én csak jót akarok neked… de ha nem akarod, hogy bántódása essen, viselkedsz. - Mozgolódni kezdtem a széken, megpróbáltam kiszabadulni, de a kötelek erősen tartottak. Körbenéztem hátha találok valami szabadulásra alkalmas tárgyat.

- Mégis mi a célod ezzel? Ez már közel sem a szórakozásról szól igaz? – kérdeztem. Mélyen a szemembe nézett, mintha azt fontolgatná, hogy elmondja-e vagy sem.

- Daesung, Seungri most menjetek ki. – közelebb lépett és lehajolt hozzám, így egy vonalba került az arcunk. A két tag rajtunk kívül kimentek az egyetlen ajtón, ami volt. – Nem értelek. Ezelőtt mindig velem foglalkoztál. És ne mondd, hogy nem élvezted… lehet, hogy legnagyobb ellenségek vagyunk de ha te nem lennél eléggé unalmas lenne az életem. Erre jött ez a kis hercegnő és elveszi az eszed.

- Engedd el őt akárhol is van!! – kiabáltam rá.

- Látod.. meg se hallod mit mondok. – sóhajt egyet. – Miért? Miért lettél ilyen… ?

- Mert szeretem őt. – megfogta a pólóm gallérját, hogy még közelebb férkőzhessen.

- Miért nem … miért nem tudsz engem szeretni?

- Hogy… mi? – esett le az állam. – Te meg miről beszélsz?

- Nem látod?? MIÉRT NEM VETTED ÉSZRE? – egy pillanatra szomorúságot véltem felfedezni mélybarna szemeiben. – Mikor megtudtam, hogy az a semmirekellő ilyen rövid idő alatt elvette az eszed… én meg már régóta ismerlek és… - ellépett tőlem és felrúgott egy másik széket, ami éppen mellettem volt. – Tudod milyen érzés volt?? – ekkor eszembe jutott még valami.

- Honnan… - rám pillantott. – Honnan tudtad meg, hogy újra együtt vagyunk? – keserűen elmosolyodott.

- Vannak kapcsolataim. Amióta ismerlek figyellek… és nem csak úgy, mint ellenséget. – még mindig képtelen voltam felfogni Taeyang érzéseit.

- Ha bántódása esik… - szólaltam meg tíz perc csönd után. – Megbánod.

- Ne szeresd őt.

- Ne mondd meg nekem mit tegyek vagy mit érezzek!

-NE. SZERESD. ŐT. – ismét előttem termett és ajkait enyémre tapasztotta. Elfordítottam a fejem, ami neki nagyon nem tetszett. Egyszerűen undorodtam tőle. – Jó… ha te így akarod. Ha nem lehetsz az enyém, nem lehetsz senkié sem. – Már épp nyitottam volna a számat, hogy megmondjam neki a magamét, amikor az előző két tag közül a szőke, talán Daesung berontott az ajtón. 

- Főnök! Baj van... A másik banda.. –lihegett. – Eljöttek érte. – bökött felém a fejével. Taeyang ismét elmosolyodott.

- Remek. Ezt vártam. Te menj Seungrival és vessetek be mindenkit ellenük. Ne engedjétek a szoba közelébe őket. Te pedig… - fordult vissza hozzám. – Megbánod, hogy elutasítottál…

Himchan POV

- Engedj, hadd menjek be! Szép verem azt a mocskot! - kapálóztam Daehyun karjai közt immár a város szélén egy elhagyatott raktár melletti erdő szélén. Nagyjából egy óra rohanás után értünk ide a főhadiszálláshoz.

- Nem lehet. Meg kell várnunk Ilhoonékat, ilyen létszámmal simán elkapálnak minket. - magyarázott Jongup. Egy iszonyatosan hosszú húsz perc után az erősítés is megérkezett. Meglepődtem, hogy ennyien jöttek, nem is tudtam, hogy Yongguknak ilyen hatalmas bandája van. Bár ha jobban belegondolok sosem beszélt ezekről a dolgokról. De ez nem is fontos. Most az számít, hogy minél előbb rendben legyen. Kevin kint maradt őrködni. Jobb is, szegényke nem bírná ezt. Azonnal berontottunk, konkrét terv nem volt. Csak megtalálni Yonggukot, épségben kijuttatni Yonggukot és megmutatni Taeyangnak, hogy velünk nem lehet szórakozni. Amint beléptünk észrevettek minket és nekünk estek, meg persze erősítésért kiáltottak, ami pillanatokon belül meg is érkezett. Ott helyben egymásnak estünk és kíméletlenül ütöttük a másikat, ahol csak értük. Ez így nem vezetett sehova, az erőnk lassan fogyott, de sehová sem jutottunk. Hirtelen Kiseop mellém keveredett.

- Eli azt mondta menjünk és kerítsük elő Yonggukot, ők addig tartják a frontot. - nagy nehezen kiverekedtük magunk -sző szerint- a tömegből és elhúztunk, amíg nem látott meg minket senki. Most, hogy elkezdtük bejárni az épületet, vettem észre, hogy milyen hatalmas is. Minden szobába benéztünk, de Yonggukot sehol sem találtuk. Épp befordultunk az egyik folyosón, és egy nagy tömeg zárta el az utunkat.

- Hova-hova? - kérdezte valami szőke srác.

- Háromra futás vissza a többiekhez. Ezek kicsinálnának minket. - súgta oda Kiseop, majd minden izma megfeszült, felkészült a menekülésre, majd elkiáltotta magát. - HÁROM! - mindketten sarkon fordultunk, és ahogy csak tudtunk, sprintelni kezdtünk. Hamar belefutottunk a többiekbe, akiknek sikerült haladniuk valamennyit. Baráti üdvözlésre sajnos nem volt időnk, ugyanis üldözőink beértek minket és nekünk estek. Kiseoppal egymásnak háttal álltunk, hogy hatásosabbak leszünk és, hogy ne támadjanak minket hátba, de ez is kevésnek bizonyult. Akármennyire is ütöttem őket, ahol értem, túl sokan jöttek egyszerre. Lelkiekben felkészültem, hogy sohasem látom többet életem szerelmét, mikor...

Yongguk POV

Mikor a másik tag kirohant az ajtót Taeyang ismét közeledett. Mosolya nem leplezte azt a haragot, amit érzett. Irántam, vagy más iránt nem tudom. De nagyon dühös volt. Egy egészen pici részem sajnálta őt. De azok után, amit tett nem érdekelt, hogy mennyire szenved. Az, hogy engem elrabolt egy dolog… de hogy Himchannal miket tett. Soha nem fogom megbocsájtani neki. Fel-alá járkált az apró szobában, néha rám vetette pillantását.

- Emlékszel az első találkozásunkra? – kérdezte.

- Hogy is felejthetném el… a bandánkba akartál kerülni. De én nem engedtem.

- Igen… akkor miért nem engedted?

- Nem tudom… volt egy érzésem veled kapcsolatba. Ami most be is igazolódott.

- Már akkor utáltál… - nem mondtam semmit. Igen, már akkor utáltam. A szavaiban lehetett valami. Már nem emlékszem, de arra igen, hogy hogy viselkedett másokkal. Aljas volt.  – Én már akkor szerettelek. – ismét semmi válasz tőlem. Hátul tapogatóztam a kezemmel, hátha sikerül kioldanom a kötelet. Mikor észrevette, hogy erre nem fogok semmit se mondani újabb dührohamba kezdett. Ezúttal egy egész asztal bánta. Felborította és az asztal teljes tartalma a földre szóródott. Szerencsém volt, ugyanis egy élesnek tűnő tárgy a székem alá gurult. Taeyang ebből mit sem vett észre, folytatta az előző tevékenységét a szobában lévő többi dologgal. Lábammal a tárgyért nyúltam, amit sikeresen meg is találtam. Másik lábam segítségével felvettem azt, majd a kezembe csúsztattam. Amikor fogvatartóm háttal állt egy mozdulattal elvágtam a kötelet. Azon nyomban felugrottam és hátulról rávetődtem Teayangra.

- Mi a f… - próbált volna megszólalni, de leütöttem. Nem vártam meg a reakcióját, azonnal kirohantam az ajtón a kiutat keresve. Egy hosszú folyosón találtam magam, ahol nem volt semmi bútorszerű. A mádik vége felé rohantam, ahol egy újabb ajtó keresztezte utamat. Jóval nagyobb volt, mint az előző, de nem volt bezárva, így könnyen kijutottam rajta.

Akkor megláttam mi is folyik az épület többi részén. A mi bandánk tagjai keveredtek Taeyangéval. Üvöltések és nyögések tömkelege lepték el a helységet. Ütések, rúgások mindenhol, amerre néztem. Forrt bennem a düh és az ideg így elkezdtem rohanni, bele a tömegbe. Megláttam azt a szőke srácot, aki bent volt velem a szobába. Odarohantam hozzá s megláttam Himchant és Kiseopot előtte. Többen körbevették őket. Próbáltak kiszabadulni, de nem ment nekik, túl sokan voltak. Nekem ennyi több mint elég volt. Teljes erőmből nekirohantam a szőke srácnak, akit sikerült a földre küldenem. Mindenki meglepetten pillantott rám, amit ki is használtam. Az adrenalin teljesen a fejembe szállt, ott ütöttem az ellenfelet ahol tudtam, míg végül nem maradt egy szem Himchanék körül.

- YONGGUK! – ugrott a nyakamba szerelmem. – Hála az égnek. Annyira aggódtam. És annyira dühös vagyok.

- Nyugodj meg itt vagyok már… - nyugtatgattam, s közben szorosan magamhoz öleltem. Az eddigi sérüléseim iszonyatosan fájtak, ezen kívül újabbakkal is gazdagodtam. De nem érdekelt… még csak ezután jött a neheze. Kiseop bólintott egyet, majd elengedtük egymást Himchannal és újabb akcióba lendültünk. Együtt erősebbek voltunk ám ekkor…

Nyílt a bejáratnak tűnő ajtó és egy pillanatig mindenki leállt. Na, most telt be a pohár. Az ajtóban ott állt Kibum, aki szinte nevetve lépett be az ajtón. Mögötte még több emberrel… A vérem már szabályosan forrt a gyűlölettől. Himchan rémülten fordult oda hozzám. Arra gondolt, amire én. Megszorítottam a kezét és odasúgtam neki, hogy maradjon mellettem.

- Éppen időben. – kiáltott oda Taeyang, aki ugyanazon az ajtón jött ki, mint én. – Már azt hittem kimaradsz a buliból…

- Ki nem hagynám… - ezzel megadta a jelet a mögötte sorakozó embereknek. Eddig is elég rosszul álltunk, de… ha nem történik valami, akkor nekünk végünk...