[Driving me crazy~] 4.fejezet

Yongguk POV

Friss levegőre volt szükségem, hogy kiszellőztessem a fejem. Azt se tudtam, hogy merre megyek csak mentem céltalanul, végig kattogott az agyam. Ahogy tartottam kifelé a koleszból összefutottam Daehyunnal. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben.

- Hé, Daehyun, nincs kedved eljönni velem meginni egy sört? - kérdeztem.

- Dehogynem. - Ezzel elindultunk egy közeli kocsmába, ahol a bandával is szoktunk lógni. Leültünk egy asztalhoz és rendeltünk egy-egy sört. Jól esett, bár, még mindig nem tudtam másra gondolni, mint a pink miniruhás vakarcsra. Aish, ez nem lehet igaz, ez is csak velem történhet meg.

- Valami történt, igaz? – szakított félbe saját magam oltogatásában. – Látom rajtad.

- Én… én nem is tudom...

- Csak nem valami lány probléma??

- Hát… olyasmi. – Ha tudná…

- Szóval igen.  Még a nagy Bang Yongguk fejét is el tudják csavarni. – mosolygott rám. - Tehetséges lány lehet. – kacsintott mellé.

- Azt azért nem mondanám... vagyis… nem tudom. - Teljes káosz volt a fejemben.

- Értem… figyelj, Yongguk… ne nézz hülyének, vagy ilyesmi de… mit… – itt abbahagyta egy fél percre, majd folytatta. - Szóval… mit gondolsz a melegekről? - hadarta el egy szuszra. Kikerekedett a szemem. Remélem nem rám célzott. – Mármint, szerinted is… tényleg olyan nagy bűn?? –kétségbeesett arccal figyelte a reakcióm.

- Úgy érted, hogy te… egy fiúba vagy szerelmes?

- Hát… még magam sem tudom igazán de… aish, most biztos jó hülyének nézel.

- Dehogy is. Egyáltalán nem nézlek hülyének. Nézd, szerintem nincs ezzel semmi baj. Hiszen nem parancsolhatsz a szívednek, nem igaz? - Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját.

- Én… ajj, hogy lehetek ilyen szerencsétlen? - Nem vagy egyedül…

- Ugyan, Daehyun. Emiatt ne szomorkodj. – Mosolyogtam rá, pedig én is ugyanúgy kétségbe vagyok esve az érzéseimmel kapcsolatban. Bár én nem szeretem Himchant… vagyis… nem, nem hiszem… nem tudom..

- Köszi, Yongguk. Igazából azt hittem, hogy kinevetsz majd, vagy ilyesmi.

Jó volt kicsit kibeszélni magam. Egész délután beszélgettünk és majd csak estefelé indultunk el a kolesz felé. Elköszöntünk egymástól, majd mindketten a saját szobánk felé vettük az irányt. Beléptem a szobámba és nyugtáztam, hogy Himchan már az ágyában mélyen alszik. Olyan aranyos ilyenkor. A szája kicsit kinyílt és halkan szuszogott mellé. Miért érzek késztetést, hogy ………öhm, vagyis semmi. Néztem még egy darabig, amíg békésen alszik majd én is nyugovóra tértem.

Másnap hamarabb keltem, mint ő. Gyors elkészültem és elindultam a suliba. Egész nap kerültük egymást, aminek egy KICSIT örültem, de… hiába kerültem, mindig ő járt a fejembe. Igen, mindig. Nem tehetek róla, nem tudok ellene mit tenni. De nem engedhetem meg magamnak, hogy miattam szenvedjen, ezért nem hagyom, hogy közelebb kerüljön hozzám.

A jövő héten ősziszünet lesz, de csütörtökön megyünk osztálykirándulásra Busanba, ahol az egééész nap együtt lesz az osztály. Ráadásul még egy éjszakát ott töltünk majd. Remélem, hogy nem ofő fogja eldönteni, hogy ki-kivel alszik, mert az sose jött ki még jól.

- Naaaaaa, ne legyél már ennyire besértődve, mint egy lány. – kérlelt egyetlen drága galamb barátom.

- Te nem szeretnél kicsivel tovább élni? - kérdeztem gyilkos tekintettel rá meredve. Még a RedBull is megakadt a torkán.

- De... de... na, ennyire azért nem volt durva vicc…

- Eli…..

- Jó, jó, bocsánat!!

- Ha nem akarsz meghalni, akkor… had menjek hozzátok a szünetbe. Nem akarok hazamenni.

- Rendben, gyere nyugodtan. Hozzám bármikor jöhetsz.

- Kösz, Eli. - mondtam most már mosolyogva.

Himchan POV

Yonggukkal a kis incidensünk óta elég erőteljesen kerültük egymást. Alig voltam a szobában, inkább Kiseopékkal lógtam. A végére már eléggé tehernek éreztem magam, így csak kiültem az udvarra egy könyvvel a kezemben és olvasgattam. A probléma az volt, hogy a gondolataim sokszor elkalandoztak. Ez még nem is lett volna akkora probléma, ha gondolataim tárgya nem a szobatársam lett volna. Pénteken még bejött az osztályfőnök, hogy figyelmeztessen minket, nehogy elfelejtsük a jövő csütörtöki kirándulást. Az ofő szervezte őszi szünetre Busanba. Kiseop megkérte, hadd jöjjön Kevin is. Jó fel volt, megengedte, aminek Kiseop naaagyon örült. Természetesen mi is.  Suli után elbúcsúztunk és mindannyian elindultunk haza. Otthon anyáék mindent tudni akartak, én pedig mindenről beszámoltam… majdnem… Szünetben leginkább pihentem és segítettem otthon. Egyik nap Kibummal, gyerekkori jó barátommal találkoztam. Jó volt újra látni, semmit sem változott. Aztán eljött a várva várt csütörtök. Alig aludtam valamit, mert nagyon izgultam, ráadásul korán kellett kelnem, mert a sulinál gyülekeztünk és az nem itt van. Mikor odaértem megláttam Yonggukot is a barátaival együtt. Nanee… A busz úton nagyon jól elvoltunk. Kiseopékkal ültem. Énekeltünk, nevettünk és azt beszéltük ki kivel lesz egy szobában. Mivel páratlanul vagyunk, csak addig jutottunk, hogy Kevin és Kiseop egy szobában lesznek. Zelo egy idő után használhatatlannak bizonyult, mert folyton hátra forgolódott és nem figyelt. Hátranéztem mi lehet olyan érdekes és észrevettem, hogy megint Yonggukék társasága köti le figyelmét De nem is Yonggukot figyelte, hanem ha jól vettem észre Daehyunt. Vajon történt köztük valami? Remélem Daehyun nem bántotta vagy ilyesmi...  Mikor odaértünk és kiszálltunk egy erdő közepén találtuk magunkat. Nagyon szép volt. Ősz lévén minden sárgában é pirosban pompázott. Kis kétszemélyes faházak voltak. Mikor az osztályfőnök bejelentette, hogy a nézeteltérések elkerülése végett mindenki a koleszos szobatársával fog lakni, azt hittem rosszul hallok. De meghallottam Yongguk hitetlenkedését, rá kellett jönnöm, semmi probléma a hallásommal. Miután kipakoltunk, azt csináltunk, amit akartunk, úgyhogy a barátaimmal sétáltunk egyet az erdőben. Vacsi után gyorsan lefürödtem és gondoltam átmegyek Kiseopékhoz, hogy ne kelljen Yonggukkal egy légtérben tartózkodnom. Azt hiszem így mindkettőnknek jobb lesz. Kopogás nélkül nyitottam be. Nem kellet volna… A látvány, ami fogadott meglepő volt, nem akartam hinni a szememnek. Félmeztelen osztálytársam ölében ott ült szobatársa egy szál alsónadrágban. Abban a bizonyos pink alsónadrágban múlthétről. Kiseop hol Kevin nyakát csókolgatja, hol az ajkait marcangolja, közben pedig egyik kezével boxeren keresztül izgatja. Nem hittem a szememnek, de hirtelen minden világossá vált. A barátaim észrevették, hogy… hát… nincsenek egyedül és hirtelen szétrebbentek és totál vörösen bámultak. Nem jutottak szóhoz, ahogyan én sem. Aztán hirtelen bevillant az agyamba egy kép, amint Yongguk ugyanezt műveli velem és azonnal kész voltam, a nadrágom pedig kezdett kényelmetlenné válni. Kiléptem a szobából, az ajtót becsaptam magam után és rohantam vissza a saját faházunkba. Szinte feltéptem az ajtónkat és nagy lendülettel viharzottam be, ledöntve ezzel az épp a fürdőből kilépő Yonggukot. Ott feküdtem rajta, az arca ijesztően közel volt az enyémhez. Pár pillanatig elvesztünk egymás tekintetében, majd egy hirtelen mozdulattal fordított a felálláson és én kerültem alulra. Lehajolt hozzám és olyat tett, amire sosem számítottam volna. Megcsókolt. Ismétlem MEGCSÓKOLT!!! Nem is akárhogyan. A csók tele volt szenvedéllyel, ami engem is magával ragadott. Csak faltuk egymás ajkait, mikor hirtelen megszakította. Felkelt rólam, és totál vörösen magyarázni kezdett.

- Én... én… nem tudom... csak hirtelen jött... és nem tudom.. ne haragudj... - azzal kirontott a házból otthagyva engem kétségek között.

Yongguk POV

Ez a kirándulás nem is olyan húzós. Legalábbis ezt gondoltam. Egészen addig, amíg ofő be nem jelentette, hogy mindenki a kolesztársával lesz egy szobába. Tudtam előre, hogy ez nem jelent jót. Amennyire lehetett próbáltam kerülni Himchant, de nem volt olyan egyszerű. Éppen a fürdőből tartottam kifele, amikor valaki szó szerint belém botlott. Amikor feleszméltem, hogy az a valaki nem más, mint a vakarcs elvesztettem az eszemet. Kettőnk között éppen egy kis réteg levegő volt, szinte elvesztem a csokibarna szemeiben. Kész, végem. Fogtam magam és átfordultam úgy, hogy én legyek felül majd megcsókoltam. Ajkaink vad csatába kezdtek, szinte faltuk egymást. Azután leesett, hogy mit művelek. Megszakítottam a csókot és felkeltem róla.

- Én... én… nem tudom... csak hirtelen jött... és nem tudom.. ne haragudj... - magyarázkodtam, bár semmi értelme nem volt. Fogtam magam felvettem egy pulcsit és kirohantam a házból. Sétáltam egy jó darabig, közben szidtam magamat, amiért nem tudtam visszatartani magamat. Elég hosszúra sikeredett megnyugtatnom magam, így mire visszaértem Himchan már aludt. Megpróbáltam én is elaludni több-kevesebb sikerrel. Másnap korán reggel megkerestem az ofőt és eljátszottam, hogy beteg vagyok és haza szeretnék menni. Előtte szóltam Elinak is és ő is velem jött, így együtt mentük el Eliékhoz.

Egész szünetbe nyugtalan voltam. Eli kezdett aggódni ezért egy nap rákérdezett, hogy mi bajom van. Mivel őt tartottam az egyik legjobb barátomnak elmondtam neki mindent. Azt, hogy ha meglátom Himchant gyorsabban dobog a szívem, amikor pedig nem látom mindig rá gondolok. Ilyen még nem történ ez előtt, még nem voltam… sz..szerelmes… már ha ez az egyáltalán. De azt is elmondtam neki, hogy nem hagyhatom, hogy tovább fajuljon ez a dolog.

- Miért nem vallod be neki simán? Miért ne lehetnétek együtt? Attól, mert mindketten fiúk vagytok? Ne érdekeljen…

- Én csak nem akarom, hogy miattam szenvedjen. Az egyáltalán nem érdekel, hogy én mennyit szenvedek… csak… ajj..

- Értem, én azért megpróbáltam. De csak hogy tudd, én akkor is a barátod leszek, ha melegszel. - nyugtatott meg a maga módján. Elitól nem vártam mást.

Bár kissé megnyugodtam, még mindig csak rá gondoltam. Egyik nap elmentem egy nagyobb könyvtárba, hogy legyen mivel lefoglalnom magam. Épp a kedvenc könyvsorozatom felé vettem az irányt, amikor leszólított egy lány.

- Yongguk?? Tényleg te vagy az? - kérdezte rég nem látott barátom, aki rengeteget változott, de még mindig olyan aranyosan mosolygott rám.

- Jieun, Szia! Rég nem láttalak! Hogy vagy? - kérdeztem mosolyogva.

- Jól, köszi! Hát, te nem változtál semmit. - És ekkor eszembe jutott valami. Jieunnal már régóta ismerjük egymást. Régen szerelmes volt belém, bár nem merte bevallani.

- Figyi, Jieun. Ha már így találkoztunk, mit szólnál, ha vasárnap elmennénk, mondjuk moziba?- kérdeztem tettetett mosollyal az arcomon. Annyira nem akartam ezt tenni, de ha el akarom felejteni Himchant, akkor nincs más választásom. Az ő érdekében megteszem.

Himchan POV

Miután Yongguk kiviharzott a szobából otthagyva engem a gondolataimmal, még egy ideig sokkos állapotban feküdtem a földön a pár perce történteken merengve. Hihetetlen boldogság kerített hatalmába. Jó ideig vártam Yonggukot, de nem jött, így inkább lefeküdtem aludni. Gondoltam biztosan Eliékkal szórakoznak valamin. Reggel ugyanolyan boldogan, ha nem boldogabban keltem, de a hercegem… Várjunk csak. Mi az, hogy hercegem??? Szóval Yongguk nem volt sehol. De a cuccai sem. Aggódva pattantam fel és rohantam az osztályfőnökhöz, aki azt mondta betegségre hivatkozva hazament. Szegény, remélem nem nagy a baj. Visszaballagtam a faházamba és felöltöztem. Már csak egy valami nem hagyott nyugodni és ez a Kiseop-Kevin páros volt. Felkeltem hát és megindultam az ő házikójuk elé. Már nyúltam volna a kilincs után, mikor eszembe jutott, hogy jártam tegnap. Ezután háromszor is meggondolom, hová menjek be kopogás nélkül. Kiseop nyitott ajtót és mikor meglátott teljesen ledermedt és elvörösödött.

- Levegőt azért vegyél. - mosolyodtam el. Mikor a barátom némileg magához tért, újra megszólaltam. - Beszélhetnénk? - tudta miről akarok beszélni. Ez elkerülhetetlen. Nagyot sóhajtott, majd szélesebbre tárta az ajtót, hogy bemehessek. Kevin éppen akkor ébredezett. Álmos tekintettel kereste Kiseopot, ám mikor engem meglátott elkerekedett a szeme és látszott rajta, hogy azért imádkozik, hogy nyíljon meg alatta a föld és nyelje el.

- Jó reggelt! - intettem neki oda. Nem mert még csak megszólalni sem szegén, helyette csak bólintott. Kiseop leült Kevin mellé az ágyra, én pedig a másikra velük szembe. Enyhén kínos helyzet. Mint mikor a szülők el akarnak beszélgetni a gyerekükkel… dolgokról.

- Szóóval…- törte meg a csöndet Kiseop. - ami a tegnap estét illeti…

- Mióta? - tettem fel a kérdést, mikor Kiseop már nem tudott mit mondani. Erre viszont értetlen pillantásokat kaptam csak válaszul. - Mióta vagytok… együtt?

- Ami azt illeti.. ez a második év. - válaszolt Kiseop és nagyvonalakban elmesélte, hogyan jöttek össze. Összességében egész aranyos kis történet. A végén összemosolyogtak Kevinnel, és összebújtak. Olyan aranyosak együtt.

- Akkor... - szólalt meg a reggel folyamán először Kevin. – Nem ítélsz el minket? Amiért … tudod... együtt vagyunk.

- Ugyan miért ítélnélek el titeket? A barátaim vagytok, és ezen nem változtat, hogy szeretitek egymást. - mosolyodtam el, Kevin pedig látványosan fellélegzett, mire mindannyian felnevettünk. - De azért legközelebb ne felejtsétek el bezárni az ajtót. - szólaltam meg végül, mire Kevin átment paradicsomba és a feje búbjáig húzta a takarót. Kiseoppal ismét nevetni kezdtünk.

A kirándulás összességében jól telt, de sokat gondoltam Yonggukra. Sokszor eszembe jutott az a csók. Olyankor random elmosolyodtam én egyszerűen nem tudtam abbahagyni. A fiúk kérdezték, mi lelt, de nem akartam elmondani nekik. A szünet maradék részét otthon töltöttem, majd vasárnap izgalommal telve indultam vissza. Nem bírtam megmaradni otthon, nem is értették mi van velem, ezért még kora délután elindultam vissza. Vajon Yongguk meggyógyult már? Mindenképp beszélnem kell vele a kiránduláson történtekről. Amint beléptem a közös szobánkba, megláttam őt, amint éppen valami nagyon jó illatú parfümöt fúj magára.

- Szia! Hát te hová készülsz? - kérdeztem mosolyogva. Nem szokta így kicsípni magát. Semmi extra, mégis eszméletlenül nézett ki, alig bírtam levenni róla a szemem.

- Szia. Öhm… randira egy... régi lány barátommal. - mosolygott vissza. Tessék???

- Randira? - próbálom leplezni a csalódottságom, remélem azért sikerült.

- Hát... olyasmi, igen.

- Értem... izé akkor… - basszus Himchan nem sírhatsz!! - Jó szórakozást.

- Köszi. - mosolyog még mindig. - Akkor én most megyek, majd csak későn jövök.

Nem válaszoltam semmit, csak elfordultam. Amint becsapódott mögötte az ajtó elsírtam magam. Nem úgy volt, hogy szeret? Vagy ha nem, akkor miért csókolt meg? Ráadásul engem, aki fiú vagyok. Most pedig egy lánnyal randizik… Nem értem. Nem tudtam mitévő legyek, így gondoltam kikérem Kiseop véleményét. Szinte már rohantam a szobájuk felé és reméltem, hogy senki sem látja, hogy sírok. Dörömböltem a 85-ös szoba ajtaján, csoda, hogy nem tört be. Végül Kiseop ajtót nyitott én pedig szó nélkül a nyakába borultam és csak sírtam és sírtam. Leültetett az egyik ágy végébe és Kevinnel vigasztalni próbáltak. Egy jó óra megállás nélküli zokogás után nagy nehezen abbahagytam.

- Te jó ég, Himchan mi történt? - nyomott a kezembe Kevin egy zsepit. Nagy vonalakban elmeséltem az egészet az elejétől idáig, hogy Yongguk milyen volt velem, hogy miatta kalandoztak el a gondolataim olyan sűrűn, aztán, hogy megcsókolt, pedig egy lánnyal randizik. A mesélésem végeztével rájuk néztem. Csoda, hogy nem esett le az álluk. Kiseop tért magához elsőnek.

- Téged tényleg megcsókolt Yongguk? - nézett rám nagy szemekkel. Bólintottam. - Bang Yongguk? - újabb bólintás. - Ugyanarról a Bang Yonggukról beszélünk? - ismét bólintottam. Kiseop sóhajtott egyet. - Sajnálom, de nem tudok mit mondani. Yongguk olyan srác, akinek sosem lehet tudni, mi jár a fejében.

- Ugyan már! Inkább köszönöm, hogy kisírhattam magam nektek és meghallgattatok. - mosolyodtam el, mire Kevin megölelt, majd hirtelen megszólalt.

- Akkor te most szereted őt? - tette fel a kérdést kertelés nélkül.

- I... igen... azt hiszem. - válaszoltam kissé kipirulva.