[Driving me crazy~] 8.fejezet (DaeLo)

Zelo POV

Még ma is tisztán élnek bennem annak a napnak az emlékei. Egy eléggé hideg januári nap volt és éppen a suli könyvtárába siettem az udvaron át, egyrészt nehogy megfagyjak, másrészt oda akartam érni még zárás előtt. Annyira rohantam, hogy nem is figyeltem oda, és egy óvatlan pillanatban megcsúsztam. Már vártam a nagy koppanást, de az elmaradt és valami puhábbon értem földet. Ennek a puhának pedig nagyon jó illata volt.

- Hohóó! Hová ez a nagy sietség? - hallottam meg az ismerős hangot. Felemeltem a fejem, és aki megmentett a nagy pofáraeséstől nem volt más, mint Jung Daehyun, az egyik osztálytársam. Akinek ha még nem említettem volna nagyon jó az illata. Ekkor ráeszméltem, hogy konkrétan csak pár centiméter választ el az arcától, és hirtelen felpattantam róla, majd sűrű bocsánatkérések közepette felsegítettem és elviharzottam. A könyvtárról természetesen lecsúsztam, de azóta sem tudok puszta osztálytársként gondolni a megmentőmre. Az idő múlásával persze mit sem haladt vele a kapcsolatom. Ugyan miért is haladt volna? Semmi oka nem volt, hogy beszéljen velem, nemhogy még szeressen is. Mikor Himchan megérkezett az osztályba, egy nagyszerű barátot ismertem meg benne. Viszont amikor Himchan bejelentette, hogy együtt van Yonggukkal, felcsillant bennem a halvány remény, hogy esetleg Daehyun és én is... Ezt persze azonnal el is vetettem, mert a kettő nincs összefüggésben. Viszont a vidámparkban... Hát én majdnem meghaltam. Ha úgy vesszük az egész napot vele töltöttem. Együtt ültünk a hullámvasútra, a dodzsemre, az óriáskerékre.. Igaz nem sokat beszélgettünk, mert eléggé zavarban voltam, és látszólag ő is kissé zavarba ejtőnek találta a szituációt. Azt hittem álmodok, mikor vattacukrot vett nekem és meg voltam győződve, hogy ennél jobb már nem is lehetne. Erre kedves - azóta is nagyon jó illatú - osztálytársam sikeresen rácáfolt. Már éppen lefekvéshez készülődtem, mikor megszólalt a telefonom üzenetjelzője. Kisebb szívrohamot kaptam, amint Daehyun nevét olvastam. Kíváncsian nyitottam meg az üzenetet, amiben a következő állt: "Mondd csak Zelo, eljönnél velem holnap kajálni? Daehyun" Megcsíptem magam, hogy biztos legyek abban, hogy nem álmodok, és úgy tűnt teljesen ébren vagyok. Gyorsan visszaírtam, hogy biztosítsam, nagyon szívesen, mielőtt még meggondolná magát. Kisvártatva jött a következő üzenet, amiben értesített, hogy délelőtt tízre itt van értem. Basszus. Addig még van egy csomó idő. Alig bírtam elaludni, annyira izgatott voltam. Legszívesebben abban a pillanatban elindultam volna, hogy hamarabb találkozzunk. Reggel természetesen jó korán keltem, a világért sem tudtam volna aludni. Még egyszer lezuhanyoztam, ezután pedig betelepedtem a szekrény elé válogatni. Mit vesz fel az ember egy első randin? Egyáltalán ez randi? És ha igen, akkor biztosan az első? Mert végül is ha úgy vesszük a vidámpark is valami hasonló volt. De az sem igazán randi, mi van, ha ez sem az? De akkor a többieket is hívta volna. Akkor pedig Himchan nem azt írta volna vissza este, hogy nagyon örül ennek... Végül egy farmerre, meg egy világoskék pulcsira esett a választásom. Azzal nem nagyon nyúlok mellé, akárhová is megyünk. Elkészültem, már vagy négyszer megmostam a fogam is, csakhogy csináljak valamit. Fél tízkor már a nappaliban gubbasztottam és az órát szuggeráltam, hogy ugyan siessen már. Még jó, hogy anyáék elutaztak a hétvégére, így nem kellett magyarázkodnom. Mikor a mutató végre elérte a kívánt helyet, ha az lehetséges még izgatottabb lettem. Ez csupán a másodperc töredékéig tartott, mert eszembe jutott, hogy mi van, ha mégsem jön értem, mi van, ha... Negatív gondolatmenetemből a csengő hangja szakított félbe. A gyomromban nyugvó pillangók, mintha csak erre vártak volna, feléledtek és mintha ki akartak volna jutni belőlem, úgy csapkodtak aprócska szárnyaikkal. Izgatottan rohantam az ajtóhoz és igyekeztem eltüntetni - vagy legalábbis halvány mosollyá varázsolni- a szinte már fülemig érő vigyort. Mikor kinyitottam az ajtót és megláttam egy gyönyörűen mosolygó, nemmellesleg irtó szexi bőrdzsekis Daehyunt, nemhogy vigyorogni, de levegőt venni is elfelejtettem. Ahogy éreztem magamon, kissé még bele is pirultam. Ámulatomból a hangja ébresztett fel.

- Szia! Akkor mehetünk? - kérdezte kedvesen, én pedig kész voltam, akár a világ végére is követni.

- Szia!- préseltem ki magamból. - Persze. - Ekkor a kezembe nyomott egy... bukósisakot? A háta mögé lestem, és megakadt a szemem egy gyönyörű piros-fekete motoron. Nem értek hozzájuk, de még az én szám is tátva maradt tőle.

- Tetszik? - érdeklődött, közben pedig arcomat fürkészte.

- Nagyon! - feleltem még mindig ámulatban. - Amúgy hová megyünk?

- Az meglepetés. - kacsintott, én meg majdnem meghaltam ott az ajtóban. Még a végén kiderül, hogy tényleg a világ végére akar vinni. Istenem, de jó lenne! Felült a motorra, és mondta, hogy üljek mögé és kapaszkodjak, mert nagyon nem szeretne elhagyni. Ebbe ismét belepirultam. A következő okom erre a színárnyalatra az volt, hogy átkaroltam a derekát, ezzel teljesen hozzásimulva. Kezdtem egyre jobban megszeretni a motorozást.. Fogalmam sincs meddig motoroztunk, mikor megálltunk egy erdő melletti parkolóban. Hatalmas erdő volt, és ősz lévén sárga és piros színekben játszadozott az egész de a levelek nagy része még bőszen kapaszkodott az ágakba. Elindult befelé, és intett, hogy kövessem. Te jó ég! Csak nem el akar rabolni? Úgy hogy senki sem tud róla? Bár Himchannak írtam, úgyhogy nem jönne össze sajnos.. Az erdő belülről még gyönyörűbb volt. És így, hogy Daehyunnal sétáltam kettesben, még romantikus is ráadásul. Meg voltam róla győződve, hogy ez lesz életem legszebb napja. Már egy jó ideje csöndben sétáltunk egymás mellett, mikor úgy döntöttem ideje lenne valami beszélgetésfélét kezdeményezni.

- Ééés.. hogy aludtál? - ezaz Zelo, kérdezz még hülyéket, hátha meggondolja magát.

- Egész jól köszönöm. - mosolygott rám, majd hozzátette. - Bár elég nehezen aludtam el, mert őszintén szólva aggódtam a mai nap miatt. - vallotta be enyhe pírral az arcán. Miattam pirult el? De éédes! - És te? Jól aludtál?

- I-igen. De be kell vallani én is izgultam... egy kicsit. És… köszönöm a vattacukrot. Meg úgy mindent tegnap. - Zelo fogd már be!

- Semmiség! - csak ne halnék meg tőle... - Örülök, hogy jól érezted magad. És remélem ma is lesz olyan jó, mint a vidámparkban… - Veled vagyok Daehyun… Rossz már nem lehet... Még sétáltunk egy darabig és lényegében jelentéktelen dolgokról beszélgettünk. De engem ezek is hihetetlenül boldoggá tettek. Ahogyan így elvoltunk, egyszer csak azt vettem észre, hogy Daehyun megállt. Követtem a példáját, majd körbenéztem. Egy hihetetlenül gyönyörű tisztás szélén álltunk. Egy részét folyó, a többit fák övezték. Alapból nagyon szép látványt nyújtott, és még ahogyan a nap fénye beszűrődött a levelek között... annyira mesebeli volt az egész.. Igen. Az én tündérmesém. Újból körültekintettem és a szemem megakadt egy kiterített pléden, ami tele volt pakolva mindenféle földi jóval. Ahogyan láttam több féle gyümölcs, szendvicsek, innivaló... Abban a pillanatban, hogy eljutott az agyamig, ez itt miattam van, annyira meghatódtam. Daehyun felé fordultam és csak ennyit tudtam mondani:

- Annyira köszönöm! - ő pedig ismét megajándékozott az általam annyira szeretett mosolyával. Ennek a romantikus hangulatnak a gyomrom korgása vetett véget. Hurrá. Tényleg! Reggel sem ettem. A pillangóim elfoglalták a helyet... szégyenlősen néztem Daehyunra, aki nevetett egyet, majd megfogta a kezem és a plédhez invitált.

Daehyun POV

Még most sem hiszem el. Azóta a téli nap óta másra sem tudok gondolni, csak Zelora. Ő rám, én pedig belé estem azon a napon, magam sem értem miért, teljesen megfogott, pedig előtte nem nagyon foglalkoztatott. Osztálytársak voltunk, de nem nagyon beszélgettünk, nem kerestük egymás társaságát. Viszont attól a pillanattól kezdve, hogy a képzeleteim kilencven százalékát Ő tette ki, titkon arra reménykedtem, hogy esetleg… ha nem is viszonozná az érzéseimet, legalább közelebbről megismerhetnénk egymást. De ez persze nem így lett. A magunk társasága is más volt, ő elvolt Kiseopékkal én pedig a Yonggukékhoz és a bandához húzódtam. Így volt ez egészen addig, amíg az újsrác, Himchan meg nem érkezett az osztályba. Az érzéseimet egyedül Yongguknak mondtam el egy gyenge pillanatomban, viszont utána se mertem lépni semmit. Miután Yongguk és Himchan összejöttek, mint egy hirtelen jött energialöket kezdtem hinni abban, hogy közöttünk is lehetne valami. Ekkor jöttek azzal az ötlettel, hogy menjünk el vidámparkba. Azt hittem álmodok aznap. Kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, bár nem nagyon beszélgettünk, ugyanis a beszélőképességem a közelében valamiért bekrepált, így pár mondaton kívül nem szóltunk egymáshoz, de így is eléggé boldog voltam. Sőt. Miután hazaértem és beléptem a szobámba egyből levetettem magam az ágyra, mint egy szerelmes kiscsaj. Te jó ég mióta vagyok én ilyen? De igazából nem érdekelt, hisz hihetetlen boldog voltam. Fogtam magam és egy pillanat alatt elővettem a telfonomat és írtam egy sms-t Zelonak, hogy lenne-e kezdve velem kajálni holnap. Nagy nehezen rámentem a küldés opcióra, majd vártam a válaszra. Hihetetlen hosszú perceknek tűntek, de végül megkaptam a választ. IGGGGENNNNN. Annyira izgatott lettem… mámint nem úgy, na. Egész este csak forgolódtam az ágyban, annyira vártam a másnapot. Néha-néha felpillantottam az órára, ami mintha direkt lelassított volna. Reggel hamar kipattant a szemem. Felkeltem az ágyból és elkészültem, bár egy kicsit hosszúra nyúlt kiválasztani mit vegyek fel. Miután elkészültem fogtam egy plédet meg egy kosarat és megpakoltam mindenféle finomsággal. Mindent elrendeztem, majd elindultam Zelo háza felé. A szívem egyre gyorsabban vert, de megpróbáltam nem kimutatni. Becsöngettem s pár pillanat múlva már nyitotta is az ajtót.  Mikor meglátott végigmért és láthatólag el is pirult. Boldogsággal töltött el, hogy ezt én hoztam ki belőle. Mivel nem az ajtóban terveztem Zeloval a randit, enyhe célzásképp a kezébe nyomtam a számára hozott bukósisakot, ami eléggé meglepte. Rácsodálkozott a szerelmemre is. Pontosabban a második szerelmemre. Zelot azért jobban szeretem, mint a motoromat, ami az én esetemben elég nagy szó. Abban a pillanatban, hogy mögém ült, rájöttem, ezzel sajnos elfelejtettem számolni. Azóta nem volt ilyen közel hozzám, mikor felfogtam az esését azon a napon... Út közben minden lélekjelenlétemre szükségem volt, mert nem egyszerű úgy vezetni, hogy közben Zelo hozzásimul az emberhez és még át is karolja. Végre odaértünk és elindultunk befelé az erdőben. Séta közben végig azon izgultam, hogy ne rontsak el semmit. Csendben ballagtunk egymás mellett és épp azon gondolkoztam miről beszélgethetnénk, mikor kihúzott a bajból és megkérdezte hogyan aludtam. Szégyenlősen bevallottam, hogy izgultam a mai nap miatt ezért nem valami sokat. Ezután már könnyebben beszélgettünk. Végre odaértünk a tisztásra, ahol már mindent előkészítettem reggel, és kíváncsian figyeltem a reakcióját. Pár másodpercig csendben bámészkodott, amit nem tudtam, hogy jó jel-e, vagy sem. Végül felém fordult és ennyit mondott: "Annyira köszönöm!" Ez engem annyira boldoggá tett, hogy csak egy mosolyra futotta. Így álltunk egymással szemben egy ideig, mikoris szerelmem hasa hangos sztrájkba kezdett. Ez egy szégyenlős Zelot eredményezett, én pedig elnevettem magam. Annyira aranyos... Közelebb léptem hozzá, megfogtam a kezét és elindultam vele a pléd felé.

- Gyere, együnk. – mondtam neki majd leültünk a kikészített plédre. – Egyél, amennyit szeretnél!

- Te jó ég ezeket mind te csináltad? – nézett rám nagy szemekkel.

- Öhm… hát, igen. Nem tudtam mit szeretsz, ezért mindenből csináltam, ami eszembe jutott. – válaszoltam neki mosolyogva.  Ahogy nekiláttunk enni, a hangulat úgy oldódott kettőnk között. Mindenféléről beszélgettünk, de tényleg mindenről. Néha csak néztünk egymás szemébe, és élveztük egymás társaságát.

- Zelo!- szóltam oda neki, és felemeltem egy szőlőszemet. – Nyisd ki a szád!

- M-mi? – nézett rám érthetetlen fejjel majd elpirult.

- Csak nyisd ki! – utasítottam vidáman. Így is tett kinyitotta a száját én pedig céloztam.  Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal fogyasztottuk el az ételeket, mint két kisfiú. Már szinte egymást etettük nevetgélések közben, amikor már végleg kifogytunk a kajából. Mint akik jól végezték dolgukat, hátradőltünk a pléden és az eget kezdtük el kémlelni.

- Daehyun… hogyan találtál rá erre a helyre? – kérdezte kíváncsian.

- Nemrég találtam rá. Mindig is szerettem a természetben lenni, távol a város zajától, és távol a gondoktól. Néha jólesett csak kijönni ide és hallgatni a madarak csiripelését. Ilyenkor főleg dalokat kezdek írni. Szeretem ezt a helyet, ezért neked is meg akartam mutatni.

- Te… te tudsz énekelni?? – nézett rám minden aegyoját bevetve. – Énekelnél nekem valami?

- Één… - bakker ha így nézel, megszólalni se tudok. Összeszedtem mindenerőmet és felültem. Elkezdtem énekelni, teljesen belemerültem. Ő csak ámultan figyelt, mintha transzba esett volna vagy valami.

- DAEHYUN EZ CSODÁLATOS VOLT! – még tapsolt is mellé izgatottan.

- Ugyan, annyira nem is… - eléggé zavarba jöttem, még a mondatot se tudtam befejezni. Hirtelen felpattantam és körbenéztem. – Menjünk arra! – mutattam a fák felé. – Van arra egy kis ösvényszerűség, ahol szoktam sétálgatni.

- Oké… de segíts felállni. – nyújtotta felém kezeit. Szorosan, de úgy hogy ne fájjon neki megfogtam és felhúztam a földről. De persze ez sem ment simán. Megbotlott a saját lábaiban és egyenesen a karjaimba esett. Remélem nem hallotta a szívem kalapálását, mert a közelsége eléggé dolgoztatta.

- Akkor… khm… menjünk. – mondtam zavartan. Elindultunk az erdő felé, bár nem nagyon beszélgettünk. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Zelo eltűnt mellőlem, hirtelen nagyon megijedtem. Körbenéztem, még egy fának is majdnem nekimentem. Kitértem a fa előle és egy mögüle kikandikáló Zelóval találtam magam szembe.

- Te megőrültél? Nagyon megijesztettél.  – néztem rá szúrósan, de a haragom egy pillanat alatt elszállt.

- Ne haragudj, kérlek. – kérlelt csillogó szemekkel. Kééérlek, ne kínozz ezzel a nézéssel.

- Nem haragszom, csak… nagyon megijedtem. – mondtam neki, Ő pedig egy pillanat alatt megállt előlem és mélyen belenézett a szemembe.

- Nézd Daehyun én… nagyon jól érzem magam veled. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon boldog vagyok. El se tudom mondani mennyire. – nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen felindulást, de annyira megörültem attól, amit mondott, hogy nem tudtam tovább magamban tartani azt, hogy mit érzek.

- Én is nagyon boldog vagyok. Figyelj, Zelo – egy pillanatig megtorpantam, mert eszembe jutott hogy mi lesz ha undorodni fog tőlem, de ezt a gondolatot már ezerszer átnyálaztam, és mindig meghátráltam miattam. Most nem hátrálhatsz meg Daehyun! – Tudod, van valami, amit már régóta el szerettem volna mondatni neked, de sajnos más körökben mozogtunk, meg aztán bátorságom sem lett volna hozzá. Most viszont úgy érzem eljött a tökéletes pillanat. – nagylevegőt vettem és kimondtam azt a szót, amit már végtelenszer elmondtam neki képzeletben. – Szeretlek. – Kissé elpirulva és reménykedve vártam a reakcióját. Nem mondott semmit, szemei kitágultak, arcáról meglepettséget olvastam le. Viszont… annál többet cselekedett. Elmosolyodott, majd a kettőnk között lévő távolságot egy pillanat alatt megszüntette, és ajkaimra tapadt. Egy pillanatig meglepődtem, majd visszacsókoltam. Számtalanszor elképzeltem már ezt a helyzetet, de ez mindet fölülmúlja. Átvettem az irányítást és végignyaltam az alsó ajkán. Vette a célzást ás egyből átengedte nyelvemet, amivel lassan, de mégis mohón kezdtem birtokba venni az övét. Mikor már oxigénhiányban szenvedtünk elváltunk egymástól, s egymásra mosolyogtunk.

- Én is szeretlek, Daehyun! – mondta őszintén, majd megfogtam a kezét és így sétáltunk tovább. Nem hiszem el… ez tényleg megtörtént?? Annyira boldog vagyok. Már nem is tudom mennyi ideig sétáltunk így, néha-néha egy-egy csókot lopva. Addig hülyéskedtünk, amíg egymáson nem kötöttünk ki. Mondanom sem kell, mennyire… megkívántam. De nem akarok egyből egy ilyen nagy lépést tenni, úgyhogy vissza tartottam magam. Rengeteget nevettünk együtt, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Visszaértünk a plédhez, bepakoltam a motor csomagtarójába, majd hazafelé vettük az irányt. Megálltunk Zeloák háza előtt, s elkísértem az ajtóig.

- Daehyun… - nézett rám szégyenlősen. – Megismételhetjük majd ezt a napot?

- Hát persze, ezt kérdezned sem kell. De most menj, pihend ki magad. – mondtam neki, majd körülnéztem, hogy lát-e valaki, és mikor nyugtáztam, hogy nincs ott senki, lágyan megcsókoltam. – Jóéjt.

- Most már jó lesz. – válaszolta, s belépett az ajtón. Pár pillanatig álltam még az ajtóban, szinte fel se fogtam, hogy ami megtörtént, nem csak álmodtam. Ilyen boldog még nem voltam.