[Driving me crazy~] 19.fejezet

Yongguk POV

Vége. Ezt nem hiszem el. Annyira hozzászoktam a tudathoz, hogy mindig itt van nekem… erre nagy pofára esés lett belőle. Túl sokat képzeltem bele mindenbe.

- AAAAAAAAAAAAAAAAHHH. - üvöltöttem egyet a folyó felé. Az emberek, akik véletlen erre lehettek, eléggé őrültnek nézhettek. De egyáltalán nem érdekelt. Könnyeim még mindig szabad utat nyertek.  Miután Himchan itt hagyott gondolataimmal, egy kuka látta kárát kitörésemnek. Legszívesebben szétvertem volna mindent, ami utam elé kerül, de megpróbáltam visszafogni magam, tekintve hogy a nyílt utcán voltam. Leültem a mellettem lévő padra és próbáltam feldolgozni a történteket, s közben visszafogni kitörni törő idegességem. Komolyan, még én is megijedtem magamtól. Miután valamelyest lenyugodtam… már ha ezt lehet nyugodtságnak nevezni… visszasétáltam a koleszhoz, bár semmi kedvem nem volt, igazából semmihez. Nem is akartam létezni… milyen jó lehet egy széknek. Nem kell éreznie, nem kell csalódnia, szenvednie…

Lépteim szinte milliméternyi hosszúságúak voltak, lábaimnak mázsás súlyuk volt. Még nem éreztem magam ennyire padlón, az biztos. A lépcsőzésről ne is beszéljünk. Benyitottam a szobánk ajtaján s akkor is, mint mindig megcsapott Himchan édes illata… de akkor nem volt meg a varázsa. Beléptem a küszöbön és körülnéztem…  nem volt sehol. A cuccai nagy részét összeszedte. Elment.

Kész, nem bírtam tovább teljesen összetörtem. És nem csak én… a körülöttem lévő tárgyak nagy része is. Már nem bírtam visszatartani magam, egymás után hajítottam mindenfelé a tárgyakat. Újra a sírás határán voltam, ami már rekordszintű volt, ugyanis tényleg nagyon nem szokásom sírni.

Remegő kézzel nyúltam telefonomért és tárcsázni kezdtem ikertestvérem számát. Valószínűleg ő már aludt, de muszáj volt valakivel beszélnem.  Pár csöngetés után már fel is vette.

-Szia… én vagyok. Bocsi hogy ilyenk… - szólaltam meg rekedtes hangon majd előtörtek ismét a már egyre ismerősebb könnyeim. Kezdek hozzászokni.

-MI TÖRTÉNT?! – vágott félbe. – Miért sírsz??? … várjunk csak… TE SÍRSZ! – lepődött meg Yongnam.

- Vége. – küszködtem ki ezt az egy szót.

-Úgy érted…? Neem, az nem lehet. Himchan teljes szívéből szeret.

-Már nem… ő már… mást szeret. És. szakított velem.

-Nem, itt valami félreértés lehet. Ne sírj kérlek. Nem hittem volna, hogy egyszer sírni hallak… ami még rosszabb, hogy nem vagyok ott melletted. De figyelj! Minden oké lesz, rendben? Holnap megbeszélitek ezt az egészet és kiderül, hogy csak viccelt, vagy valami… - próbált meg vigasztalni. Örültem, hogy testvérem mindig itt lesz nekem, amikor szükségem lesz rá. Még nem tudom mennyi ideig beszélgettünk, majd elküldött aludni. Persze… aludni. Hideg zuhanyt vettem, majd lefeküdtem az… üres ágyra. Hidegnek és idegennek éreztem. Alvásról szó sem volt, talán egy órácskát pihentem aznap este.

Reggel, miután felkeltem az ágyból az volt az első, hogy megtapogattam magam mellett az ágyat. Üres volt. Reméltem, hogy az előző este történteket csak álmodtam és reggel Himchannal a karjaimban ébredek. Hát, nem így volt. Kimásztam az ágyból és úgy döntöttem, hogy inkább bemegyek a suliba, nem akartam egyedül lenni. Elkészültem és elindultam az suliba. A kinézetem nem lehetett valami fényes, ugyanis mindenki, aki rám nézett megijedt. De lehet az is adott hozzá, hogy gyilkos kedvemben voltam és szomorúságom egy része haraggá lett. Nem Himchanra haragudtam, hanem magamra, amiért engedtem a szerelemnek.

Mikor beléptem a termünkbe mindenki nevetett, jól érezte magát. Én egyenesen a helyemre siettem és ledobtam cuccomat, majd leültem. Nem szóltam senkihez, csak merengtem magamba. Azt se vettem észre, amikor Eli előttem integetett kezével, hogy figyeljek milyen nagy poénban mesterkedik megint.

- Hagyj már. – rivalltam rá. – Hagyj békén a szerencsétlenkedéseiddel.

- Héé, mi van veled? És hol hagytad Himchant. – itt már el is szakadt a cérna, ami eddig tartotta az önuralmam.

- NEM TÖK MINDEGY? – ordítottam. Mindenki rám nézett, és úgy bámultak, mintha egy most szabadult idegbeteg lettem volna. - Azt mondtam, hogy hagyj. BÉKÉN.  –ezzel a lendülettel már indultam is kifelé az ajtón. Ennyit arról, hogy itt jobb lesz. Még a cuccaimat is otthagytam a pad mellett.

- Mi a bánat van veled?? – jött utánam Eli. – És mi van veled és Himchannal??

-  Nem tudom. És nem is érdekel. Felőlem akár fel is fordulhat!!

- Mi… csak nem összevesztetek??

-NEEEEM, dehogy. Tök boldogság minden. Hagyjuk … inkább menny vissza és játssz, mint egy óvodás. És ha lehet, engem hanyagoljatok ma.

- Jól van. – mondta, s hozzám vágta a cuccomat, amit utánam hozott. Remek, ügyes vagy Yongguk! Vesszél össze mindenkivel… miért is ne?! Jó neked egyedül.

Miután kihúztam a suliból egyenesen a kocsma felé vettem az irányt. Tudom már mi hiányzik. Megérkeztem és egyenesen a szokásos helyre ültem. Kértem valami ütőset és elfogyasztottam. Szép, délelőtt fényes nappal egy kocsmában punnyadok. Egy órával később ugyanolyan helyzetben iszogattam, de semmi hatását nem éreztem. Még mindig fáj. Elméletileg az alkohol segít. Hát nekem ez sem segített.

- Hé, haver. – ült le mellém legjobb barátom. – Ne lógasd már az orrod. Hallottam mi történt.

- Eli… bocs, amiért rajtad vezetem le. Én csak…

- Értem én. Kiseop mondta, hogy Himchan felhívta és elmondta, hogy szakított veled. – az utolsó két szó késként hatolt belém. – És hogy Himchan hazament. Azt mondta nem érzi jól magát és hazautazott. Egyáltalán nem értem… miért vesztetek össze?

- Nem vesztünk össze… csak közölte velem, nem engem szeret, hanem valaki mást. – mondtam semleges hangon. Még mindig nem dolgoztam fel…de nem fogok sírni. Soha többé nem fogok sírni. Senki és semmi miatt.

Himchan POV

A szüleim szerencsére elhitték, hogy beteg vagyok. A szakítás eléggé megviselt, így jó szarul néztem ki. Minden pillanatban átkoztam magam azért, amit életem szerelmével tettem, de végig az lebegett lelki szemeim előtt, hogy így nem esik baja. Hogy eltereljem a gondolataim Yonggukról, meg hogy ne legyek haszontalan naplopó, otthon ténykedtem, de sajnos hasztalanul. Egyre csak azon járt az eszem, hogy hogy tehettem ezt vele. Vele, akit mindennél jobban szeretek és az egyetlen kívánságom, hogy boldog legyen miattam. Én barom pedig épp az ellenkezőjét értem el. Apró darabkákra törtem a szívét, hogy a teste egyben maradjon. Az is megfordult a fejemben, hogy így tényleg jobb. Egyáltalán nem érdemlem meg ezt a csodálatos embert, aki jobbá tette az életem. Értelmet adott a létezésemnek, okot arra, hogy reggelente felkeljek. Teltek a napok, amik inkább éveknek tűntek számomra. Yongguk nélkül semmi sem vagyok. Egyik nap nagyon meglepődtem. Éppen az ágyamon fetrengtem és a karácsonyra gondoltam, mikor szerelmem először itt aludt. Eszembe jutott, mikor reggel maga alá gyűrt és csikizni kezdett és önfeledten nevettünk. A szép emlék miatt ismét könnyek gyűltek a szemembe. Hirtelen megszólalt a telefonom. Titkon abban reménykedtem, hogy Yongguk és nem is jártam olyan messze az igazságtól, ugyanis Yongnam hívott.

- Heló Himchan! Mi a helyzet?

- Szia.. Semmi különös. Hogy vagy? - reméltem, hogy sikerült emberi hangot varázsolnom magamnak.

- Megvagyok köszi. Viszont... Yonggukról ez nem mondható el. - jaj ne.. Csak ezt ne. - Úgy hallottam szakítottál vele... valaki más miatt. Igaz ez? - ekkor újra eltört a mécses.

- I.. igen. - feleltem.

- Himchan, tudom, hogy hazudsz.

- M-mi? Honnan? - csodálkoztam. Aztán rájöttem, hogy elszóltam magam. Basszameg! - Mármint..

- Mert láttam, ahogyan Yonggukra nézel. Már akkor sejtettem, hogy lesz köztetek valami, mikor látogatóba mentem.

- Óóó... - ennyi tellett tőlem.

- De akkor mégis miért, Himchan? Történt valami?

- Nem. - hazudtam.

- Akkor magyarázd meg nekem kérlek.

- Én csak.. csak..

- Megvárom.. Ráérek. - még jó darabig győzködött, míg végül..:

- Rendben. Elmondom, ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek. Yongguknak sem.

- Ígérem. - sóhajtottam egy nagyot és belekezdtem.

- Valentin napon a parkban sétáltunk, mikor Yongguknak el kellett sietnie. Épp visszafelé tartottam a koleszba, mikor Taeyang és néhány csicskája körbeálltak és az a köcsög megfenyegetett, hogy ha nem szakítok Yonggukkal, akkor bántódása esik. Ezt pedig nem akartam.

- Miért nem mondtad el Yongguknak te buta?

- Mert féltem Taeyangtól... - egy darabig még beszélgettünk, majd elköszöntünk egymástól. Jól esett, hogy megbeszélhettem valakivel. A hét hátralevő részét zombiként töltöttem és bár szerettem volna újra látni Yonggukot, féltem a hétfőtől. Vasárnap este épp a suli felé igyekeztem, mikor valaki utamat állta. Kíváncsian néztem fel, de bár ne tettem volna.

- Szép estét Hercegnő. Örülök, hogy szót fogadtál. Igazán jó kisfiú.. bocsánat kislány vagy. - simogatta meg a hajam.

- Hagyj békén Taeyang. Már tönkretettél mindent. Igazán megdögölhetnél már. - azzal otthagytam. Szerencsére nem jött utánam.

Reggel izgatottan vártam, hogy viszontlássam szerelmemet. Persze féltem is eléggé, mert nem tudtam hogyan fog reagálni. Amint beléptem a terembe, a szívem hatalmasat dobbant. Félénken köszöntem, mire többen rám figyeltek. Ő is észrevett. Egyenesen a szemembe nézett. Gyönyörű íriszei végtelen fájdalomról árulkodtak, de észrevettem némi haragot is. Félénken intettem neki köszönésképpen, mire elfordult. Összeszorult a szívem, bár nem tudom mi mást várhattam tőle.. Viszont mikor ököllel vert a falba nagyon meglepődtem. Leültem a helyemre és élettelenül bámultam magam elé. Hirtelen valaki felrángatott a helyemről ki a folyosóra. Mikor már megálltunk vettem csak észre, hogy az illető Eli..

- Mégis mit képzeltél, mi? - förmedt rám.

- T-tessék? Mire gondolsz?

- Ne add nekem a hülyét Kim Himchan, tudom, hogy nem vagy az. Nézd meg mit műveltél Yonggukkal! Rá sem ismerek. Rosszabb, mint azelőtt volt, hogy megismert téged. Nem tudom mi az igazi oka annak, hogy szakítottatok, de hidd el nekem, ez volt életed legrosszabb döntése.

- Tudom Eli... tudom. De nem tehettem mást. - azzal otthagytam.

Yongguk POV

Lehet valakitől elvonási tünete az embernek? Mert nekem van.

Nem tudom mikor lettem ennyire sebezhető? Ezelőtt nem voltam ennyire… gyenge. Nem fizikai gyengeségre gondolok, hanem belül. Szinte felemészt ez az egész. De megerősödök.

Hittem ezt egészen addig, míg Himchan egy hét után ismét jött iskolába. Egész idáig vártam, de nem jött. A koleszba se hozzám jött, szerintem kért egy új szobát.

Amíg ő otthon volt én szépen lassan mélyültem. Mindenkivel bunkó voltam, sokkal durvábban, mint régen. A tanárokkal napiszinten harcoltam, már eléggé elegük volt belőlem. Lógtam, és minden balhéban benne voltam. Amikor csak lehetőségem volt beszóltam Taeyangnak, aki mintha élvezte volna ezt.

*Flashback*

- Hol hagytad a hercegnődet? – kérdezte egy alattomos mosollyal az arcán. – Csak nem otthagyott?? Nem lepődnék meg, nem is értem, hogy bírta ki idáig melletted. – kacsintott rám.

- És te hol hagytad a pincsijeidet? Furcsállom, hogy nélkülük is be mersz szólni. - közeledtem hozzá fenyegetően.

- Ugyan már, nem akarsz te nekem ártani. Tudom, hogy szeretsz. – mosolygott még mindig. – De tudod, nem lehet mindenki a tiéd.

- Te senkinek nem kellenél. Ne áltasd magad. – mosolya arcára fagyott. Mintha bántották volna ezek a szavak. De ő nem olyan ember, akit érdekli, hogy hány igaz barátja van.

*End of flashback*

Eliék akkor is, mint minden nap éppen próbáltak felvidítani a hülyeségeikkel, ami egy kicsit sikerült is. Még Kevin is odajött segíteni neki, pedig ő nagyon megijedt, amikor leüvöltöttem a fejét, hogy ne rajtam keresse Kiseopot. Szegény majdnem elkezdett sírni.

- Sziasztok. – hallottam meg az ismerős hangot a bejárat felöl. Halk volt, mintha most kelt volna ki az ágyból. Az ágyból, ami nem az enyém. Én a terem másik feléből figyeltem, ahogy Himchan besétál a küszöbön. 

Fogaimat összeszorítottam, kezemet pedig ökölbe. Nagy energiámba telt, hogy ne rohanjak oda hozzá és ne ölelgessem agyon. És amikor tekintetünk találkozott… amikor intett is mellé, már nehezen bírtam. Inkább elfordultam és a mellettem lévő fal megfelelő feszültség levezetőnek bizonyult. Egész nap ez ment. Én kerültem őt, ő került engem. Tesiről ellógtam, hogy még véletlenül se legyünk mondjuk párba egy feladatnál. Vagy ne lássam, ahogy átöltözik és… namosthagydabba.  Eli, mint jóbarát jött velem.

- Szóval…? Beszéltetek? – kérdezte kíváncsian.

- Nem, kerüljük egymást.

- De, ez hogy lehetséges? Nem vagytok egy szobában? – néz rám mint egy idióta madár.

- Nem… átköltözött Kibum szobájába. Vagyis azt hallottam Kiseoptól.  Szerintem… miatta szakított velem. Ő az a másik ember, akit szeret. – néztem le a földre, miközben ittam a kávémat. – És nem is akarok Himchannal beszélni. Nem tudnék…

- Teljesen tönkretesz. Egy szakítás miatt nem kéne ennyire megváltoznod.

- Nem változtam. Vagyis most olyan vagyok, mint… előtte voltam. Így jó. Soha többé nem leszek szerelmes. – ezt mondtam, de nem ezt éreztem. Még mindig szerettem, ezért is volt olyan nehéz nem őt nézni a nap huszonnégy órájában. Eli is érezhette, hogy ez nem igaz, de nem feszegette tovább a témát, inkább megint előrukkolt valami ökörséggel.

Akárhányszor láttam őt, mindig egy levakarhatatlan Kibum lógott a nyakán. Állandóan olyan helyzetekbe láttam őket, amik az őrületbe kergettek. A harag és a féltékenység hamar szétterjed bennem. Nem tudtam ellene mit csinálni, az agyam magától borult el. Egyik délután éppen az említett szerencsétlensége sikerült belebotlanom.  Csak mi ketten voltunk a folyosón, ezért úgy gondoltam, hogy megtanítom egykét dologra.

- Hé, Kibum! – szóltam rá magabiztosan. – Mi lenne, ha nem lógnál annyit az emberek nyakán?

- Mi az, csak nem féltékeny vagy? Hmm, ha érdekel a véleményem szerintem jól tette Himchannie, hogy otthagyott téged. – mosolyodott el. Himchannie??!

- A faszomat érdekli a véleményed. – üvöltöttem rá.

- Ááá, szóval annak is hiánya van? – nevette el magát. Ennyi elég is volt, nekimentem és a pólója nyakánál fogva a falhoz passzíroztam. Már nem nevetett annyira, amikor az öklömet is megemeltem.  Már éppen ütöttem volna, amikor valaki megfogta az öklömet. Mikor megláttam Himchant, amint őt próbálja védeni felment az agyvizem. Lesepertem kezemről Himchan kezét és undorodva nézem az ismét vigyorgó Kibumra.

- Te ebbe ne szólj bele. – löktem oda Himchannak ezt az egy rövid mondatot. Régóta ez volt az első, hogy hozzászóltam. Állta a pillantásomat, amit rá vetettem, majd hátat fordítottam és otthagytam őket. Én aztán nem fogok zavarni.

Este fele visszamentem a szobámba. Nem tudtam magammal mit kezdeni, ezért elkezdtem újra kiolvasni a kedvenc könyvemet. Bele is merültem elég rendesen, ezért alig vettem észre, hogy a telefonom csörög. Rápillantottam a képernyőre és Yongnam nevét láttam villogni.

- Szia Yongnam! – köszöntem neki.

- Szia! Figyelj… ezt már el kellett volna mondanom, de megkért, hogy tartsam a számat. Viszont már nem bírom tovább, Eli mondta, hogy mi van most veled és …

- Mi? Nem értelek. Csak mondd már!

- Himchan azért szakított veled, mert Taeyang megfenyegette, hogyha nem teszi meg akkor téged fog támadni. – kellett pár pillanat, amíg eljutott a tudatomig ez új információ. –Y-Yongguk?? Hallasz?

- Igen… hallak…és… NEM HISZEM EL!!! MÁRIS INDULOK ÉS MEGKERESEM AZT A NYOMRÉKOT! – ordítottam a telefonba.

- Ne, ne csinálj semmit! Nem azért mondtam el, csak nem akartam, hogy azt hidd Himchan nem szeret. Hallod?? Yongg…- megszakítottam a vonalat és haragtól ködös fejjel elindultam a kijárat felé.

Himchan POV

El sem tudom mondani mennyire szarul éreztem magam egész nap azok után, amiket Eli mondott. Miattam olyan mélyebbre süllyedt, mint mielőtt járni kezdtünk. Nem volt merszem még a szemébe nézni sem, az idő nagy részét, inkább Kibummal töltöttem. De a napok során volt szerencsém megtapasztalni Yongguk rettenetes viselkedését. Mindenkibe belekötött. Egyik délután még Kibumot is meg akarta ütni. Nagyon meglepődtem, fogalmam sem volt mi baja lehet vele. Aztán leesett. Én idióta. Most biztosan azt hiszi, hogy miatta hagytam el. Hihetetlen alak vagyok. Estefelé úgy döntöttem, hogy kimegyek a parkba, hátha a friss levegőn kitisztul a fejem. Kapucnival a fejemen leültem egy padra és csak meredtem magam elé élettelen bábu módjára. Semmittevésemből a telefonom ébresztett fel. Yongnam hívott. Remélem felvidítani akar.

- Szia Yongnam!

- Himchan nagy baj van!! - szólt bele aggodalommal teli hangon.

- Mi történt?

- Yongguk. - ajaj. - Kérlek ne haragudj rám Himchan, de az előbb felhívtam Yonggukot és elmondtam neki, amit meséltél.

- MIIII??? Hogy tehetted ezt Yongnam? Hiszen megígérted..

- Igen, tudom és nagyon sajnálom, hogy megszegtem, de meg kell értened. Eli felhívott, hogy az ikertestvérem rettenetes állapotban van és csináljak vele valamit. Ezért felhívtam és elmondtam neki az igazat.

- És mit válaszolt?

- Semmit..

- M az, hogy semmit? - értetlenkedtem.

- Lerakta.... és elindult.. Taeyanghoz. Kérlek Himchan, te vagy az egyetlen, aki megakadályozhatja, hogy hülyeséget csináljon. Rád hallgatna. Hiszen.. téged szeret a világon a legjobban. - az utolsó szavaknál könnyek gyűltek a szemembe. Hogy juthattunk el idáig? Leraktam a telefont és idegesen túrtam a hajamba. Eléggé besötétedett már, ráadásul azt sem tudtam merre induljak. Hirtelen egy alak haladt el mellettem sietős léptekkel. Az illata megcsapta az orromat, amit azonnal felismertem. Akár egy millió közül is.

- Hé, Yongguk állj meg kérlek! - de mintha meg se hallotta volna, ment tovább. Utána rohantam. Nagy nehezen utolértem, de így sem volt hajlandó megállni, így sorosan átkaroltam a derekát, hogy ne tudjon továbbmenni. Hirtelen megállt, és ijesztő nyugodtsággal szólt hozzám.

- Eressz. Megyek és megölöm azt a rohadékot. - próbált kibontakozni az ölelésemből, de nem hagytam.

- Ne menj! Kérlek ne. Úgy félek, hogy valami bajod esik.

- Tudok vigyázni magamra. Annak a görénynek pedig kitekerem a nyakát. - próbálkozott újra a karjaim börtönéből való szabadulással, ám nem hagytam magam, szorosabban öleltem magamhoz, mintha attól félnék, ha most elmegy, nem látom viszont. Ennyi távolságba is majd' belebetegedtem, abba bele is halnék.

- Hagyd! Többé nem érdekel mi van vele, vagy mit mond. Csakis te számítasz. Te és az, hogy szeretlek. - Egy pillanat alatt kiszabadult karjaim rabságából és lelkiekben felkészültem rá, hogy faképnél hagy. Ehelyett... Erős karjait éreztem magam köré fonódni, ajkai pedig éhesen tapadtak az enyéimre. Azonnal visszacsókoltam és úgy faltuk egymás ajkait, mintha ezer éve nem lettünk volna együtt. Heves nyelvcsatánk következtében minden érzelmemmel együtt a könnyeim is előtörtek. Szerelmem elvált tőlem és kérdőn nézet a szemembe.

- Ó Yongguk annyira sajnálom. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, hogy hazudtam, hogy megbántottalak, hogy egy segg voltam. Meg tudsz nekem valaha is bocsájtani? - Yongguk arcára hatalmas mosoly ült, megsimogatta az arcom és lágyan megcsókolt.

- Himchan el sem tudod képzelni mennyire hiányoztál. Azt hittem belehalok, hogy nem vagy mellettem. - hozzábújtam és mélyen beszívtam az illatát, amit (többek között) annyira szeretek benne. - Kérlek ne hagyj el... soha.

- Most már ha kérnél sem hagynálak el. - suttogtam boldogan a mellkasába. - De mi lesz Taeyanggal? Ha megtudja, hogy megint együtt vagyunk ki tudja mit fog művelni.

- Nem hagyom, hogy még egyszer közénk álljon. Viszont.. érted nagyon is aggódok, úgyhogy jobb lenne, ha úgy tennénk, mintha még mindig külön lennénk. Taeyangnak akárhol lehetnek emberei. Ismerem már ennyire.

- Jó ötlet. - mosolyogtam fel rá és ezúttal én tapadtam az ajkaira, mire belemosolygott a csókba. Nyelveink lassú táncot jártak, majd egyre vadabban és vadabban kényeztették egymást. Nehezen bár, de elszakadtunk egymástól. - Szeretlek Yongguk.

- Én is szeretlek téged. De most már ideje visszamennünk. Fáj ezt kérnem, de... aludnál még egy darabig Kibumnál? Csak a látszat kedvéért.

- Persze. És ha... nem alszok, akkor lehetek nálad? - kérdeztem egy huncut mosoly kíséretében, mire szerelmem kuncogni kezdett.

- Jó lenne. De egy kicsit még várjunk. - amíg a suli közelébe nem értünk, kéz a kézben sétáltunk, ami hihetetlenül hiányzott már. Két utcával előbb viszont sajnos el kellett válnunk, nehogy észrevegyenek. Egy.. két jó éjt csók után nagy nehezen elszakadtunk egymástól és elmentünk lefeküdni.