[Driving me crazy~] 18.fejezet

Nagyon, nagyon szépen köszönjük a több mint 10 ezer oldalmegjelenítést, a kommenteket és a sok biztatást! :D Nagyon örülünk minden kritikának és véleménynek! ♥

És lécci ne haragudjatok meg a mostani fejezet miatt.Q_Q

Yongguk POV

Sebes léptekkel szeltem át az este sötétjét, mégis későn értem oda Ilhoonékhoz. Ugyanis már hűlt helye se volt Taeyangéknak.

- Már… elmentek. – jött oda hozzám Ilhoon. – Pár tucatnyian voltak, mi meg… megpróbáltunk mindent, de túl kevesen voltunk. Különösebben nem sérült meg senki.

- Értem… nem lesz ez így jó. Újabb taktikát kell kitalálnunk. De ne hibáztassátok magatokat, nem a te hibátok – nyugtattam meg. Körbenéztem a támaszponton, de tényleg nem láttam nagyobb kárt. Viccelődik velünk. Csak játszik…  

- Yongguk! – szólít meg hirtelen Hyunsik. – Kaptunk egy üzenetet. – nyújtott oda egy papírlapot. Nyilvánvaló, hogy kitől van. Mindenki körém gyűlt, én pedig szemügyre vettem a cetlit.

„Hello Yongguk! Tudod, mostanában kicsit elhanyagoltál… Mi lenne, ha játszanánk egy kicsit? üdv: a te Taeyangod.”

- Bazdmeg Taeyang!!! – tört ki belőlem egy hangos morgás, s közbe darabokra téptem a lapot. Remegni kezdtem az idegtől, ha nem fognak le biztos, hogy felborítottam volna a közelembe lévő asztalt. Megbeszéltünk egy találkozót holnapra, s azzal otthagytam Ilhoonékat. Egyenesen hazafelé vettem az irányt és egy húsz perc alatt már a koliban voltam.  Mire felértem az emeletre nagyjából lenyugodtam, főleg a tudattól, hogy szerelmem ott alszik az ágyamban. Halkan benyitottam az ajtón s körbenéztem. Megpillantottam Himchant, aki a párnámat markolászva aludt. Elmosolyodtam a látványtól és elindultam felé. Annyira bámultam kedvesemet, hogy nem vettem észre egy könyvet a földön és sikeresen felbuktam rajta, ezzel hangos ricsajt keltve. Ostoroztam magam bénaságom miatt, majd felkeltem. Himchan egyenesen rám meredt, s könnyek törtek elő belőle. Hirtelen megijedtem, gyorsan odamentem és átöleltem őt. Szinte remegett karjaim között, én pedig még jobban magamhoz szorítottam.

- Ssshh. – simogattam buksiját. – Nincsen semmi baj, már itt vagyok. Mi történt?? Nem szólalt meg csak nézett rám. Mintha azon törné a fejét, hogy most elmondja-e vagy se.

- Csak… rosszat álmodtam. – nyögte ki végre. Nem. Láttam rajta, hogy nem ez a baja.

- Biztos?? Nekem elmondhatod… - két kezem közé fogtam arcát, hogy még jobban belenézhessek szemibe.  Még mindig el tudok veszni bennük, annyira gyönyörűek.

- Igen, biztos. – hajtotta le a fejét. Sóhajtottam egyet és újra magamhoz húztam. Közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. De ez a csók más volt, mint az eddigiek. Mintha ez lenne az utolsó csókunk. De mindennél jobban reméltem, hogy ezt csak én képzeltem be magamnak. Miután elszakadtunk egymás ajkaitól felálltam, hogy lezuhanyozhassak. Összeszedtem a szükséges cuccokat és eltűntem a fürdőszobába. Mire kiértem Himchan újra az ágyamon feküdt. Lefeküdtem mellé és átöleltem a takaró alatt. – És mi volt az a sürgős dolog? – törte meg a csendet.

- Taeyang szórakozik velünk. Nem hiszem el… de most ne beszéljünk erről. Aludjunk inkább. – nyomtam még egy jóéjtpuszit a homlokára és egyből elaludtunk.

Másnap reggel már nem találtam magam mellett kedvesemet. Körbe néztem mindenhol, de nem találtam. Rossz előérzetem is volt. Nem csak ez ügyben, hanem úgy mindenben. Nagy nehezen elkészültem és –egyedül- elindultam a suliba. Mire beértem az osztályba, Eliék már tudtak a tegnap esti akcióról. Ők se voltak vidámabbak nálam. A bandatalálkozót délutánra beszéltük meg, mivel nem akartuk mások előtt megbeszélni ezt. Himchant itt se találtam. Már csak tíz perc volt az óra kezdetéig, ezért nagyon aggódtam. Ő nem olyan, aki ellógna az óráról, kivéve, ha valami fontosról van szó. Már éppen álltam volna föl, amikor nyolc óra előtt egy perccel betoppant a VinSeop párossal együtt. Rögtön utánuk lépett be a tanár is, ezért nem tudtam odamenni köszönni, de inteni azért intettem. Himchan rám pillantott, de mintha nem is lennék ott ült le a helyére.

Így ment ez egész nap. Mikor már majdnem odaértem hozzá, mindig eltűnt. Valami történt vele. És nem akarja elmondani. Kezdtem elveszteni a fejem, ezért órák után egyből rohantam hozzá.

- Héé, Himchan! – fogtam meg a karját.

- Öhm..szia. – köszönt végül, de nem nézett a szemembe.

- Mi van veled?? Ha történt valami, kérlek mondd el … - mondtam neki halkan, hogy a többiek ne hallják.

- B-bocsi, de most mennem kell. – kitépte karját az enyéim közül és elsétált. Én pedig ledermedtem. Nem tudom meddig állhattam ott magamba.

- Yongguk! – legyezte kezét szemeim előtt Eli. – Minden oké? Hahóóóóó! Itt a Föld…

- Um, igen …. minden oké. Menjünk a megbeszélésre. – éreztem, hogy mozog a szám, hallottam is magam, de mintha nem is én irányítanám a testem. Még mindig Himchan hidegségének hatása alatt voltam.

- De mégis… mi bajod? – faggatott tovább út közben legjobb barátom. – Himchannal van valami?

- Nem is tudom… olyan fura… nem tudod, mi lehet a baja? – kérdeztem kicsit aggódóan.

- Nem… de ma tényleg nagyon fura. – értett egyet velem. Akkor nem csak nekem tűnt fel.

- Sráááácok! – futott utánunk Kiseop. – Várjatok meg!

- Hey, Kiseoooop, hol hagytad Kevint? – kacsintott rá Eli.

- Himchannal elmentek valamerre… - neve hallatán ismét rám tört a kínzó aggódás. – Ma nagyon más… reggel eljött hozzánk, és mondta, hogy had legyen velünk, mert nem bírja tovább. De azt nem mondta el, hogy mit nem bír. – törölt le egy izzadságcseppet homlokáról. –Yongguk? Miért vagy ilyen sápadt? – fordult oda felém.

- Menjünk. – mondtam ki tömören. Magamra öltöttem semleges arcom és így mentem tovább. Mire megérkeztünk a főhadiszállásra már majdnem mindenki ott volt. Bementünk és letelepedtünk az asztal köré. Megpróbáltam száz százalékig a bandára koncentrálni, de Himchan még így sem ment ki a fejemből.  Pár perc múlva már mindenki ott volt.

- Szóval… - kezdett bele Eli a terve ismertetésébe.  Miután mindent elmondott és megbeszéltük mindenki hazaindult.  Én már nagyon vártam, hogy végre normálisan beszélgessek Himchannal. Lassan megőrülök tőle. Az egyébként hosszú utat röpke negyed óra alatt letudtam.  Kettesével szedtem a lépcsók fokait, hogy minél hamarabb felérjek a szobánkba.  Szinte be betörtem az ajtón, amivel megijesztettem az épp olvasó szerelmem.

- Y-yongguk?! – nézett rám kerek szemekkel.

- Himchan…….. mégis mi a fene van veled??! – keltem ki magamból. – Kerülsz, ne hidd, hogy nem vettem észre.

- Nem…nem kerüllek. De most ha nem haragszol, nagyon elfáradtam. Megyek aludni. – ezzel fogta magát és lefeküdt. Most rajtam volt a sor, hogy kikerekedett szemekkel bámuljak utána. Őrjöngtem magamba… amit a fürdőben le is vezettem magamon. A tükör bánta meg. Nem elég, hogy Taeyang szarozik velünk…de még Himchan is kezd távolságtartó lenni. Nem… én ezt nem akarom.

Amikor végeztem a fürdőszoba tükörszilánkoktól való megszabadításával és a fürdéssel én is lefeküdtem Himchan mellé. Háttal volt nekem. Fájt a látvány.

Így ment ez egész héten. Én próbáltam elhívni valahova, vagy csak beszélgetni vele. Hívogattam, SMS-t is küldtem. De semmi. Mindig kitalált valamit, ami miatt nem ért rá. Még soha, senki után nem koslattam ennyit, mint őutána. Daehyunék is kérdezték, hogy mi van velünk… én pedig nem tudtam mondani semmit…

Himchan POV

Megfordult a fejemben, hogy elmondom Yonggunkak, hogy találkoztam Taeyanggal miután elsietett, de féltem a következményektől. Féltem, mert nem tudta meddig ér el annak a köcsögnek a keze és rettenetesen féltettem a szerelmemet. Rengeteget gondolkodtam azon, hogy hogyan szakítsak Yonggukkal úgy, hogy ne jöjjön rá a valódi okra, de ne is fájjon neki annyira. Sajnos nem volt, akivel megbeszélhettem ezt, mert biztosan elárulták volna Yongguknak, akit már elég jól ismerek és biztosan nem hagyta volna annyiban. Eleinte csak kerültem amennyire csak lehetett, hátha.... elfelejt? Ugyanmár. Ennél nagyobb hülyeséget talán ki sem találhattam volna. Próbálkoztam a semmibe nézéssel és a nemtörődömséggel is, természetesen sikertelenül. Yongguk folyton próbálkozott. Hívott moziba, vagy egyszerűen csak sétálni én meg mindenféle gagyi és átlátszó indokkal elutasítottam. Majd megszakadt a szívem, hogy ezt kell tennem ezzel az emberrel, aki nem ezt érdemelné. Ő rengeteg szeretetet és törődést érdemel. Abba viszont belehalnék ha Taeyang bántaná.

Egyik nap az utcán sétálgattam és éppen Yonggukon agyaltam -ugyan ki máson?-, mikor hirtelen egy erős kart éreztem, amint átöleli a vállam. Megörültem, hogy Yongguk utánam jött, így mosolyogva fordultam felé. De amint megpillantottam az illetőt, a mosolyom inkább vicsorrá alakult.

- Mit akarsz tőlem már megint? - sziszegtem.

- Én is nagyon örülök, hogy látlak Hercegnő. Csak gondoltam megkérdem mi a helyzet veled és Yonggukkal. Remélem szabaddá tetted a játszópajtásom.

- Semmi közöd hozzánk. - löktem le magamról a kezét.

- Óóó valóban? És ha a drágalátos szerelmed darabokban látod viszont, akkor már lesz? - vigyorgott, én pedig erős késztetést éreztem, hogy megüssem.

- Taeyang. Szépen kérlek. Nemin. Könyörgök neked. - és letérdeltem ott az utca kellős közepén. - Könyörgöm, hagyd békén Yonggukot. Annyira rossz szenvedni látni. Inkább engem bánts, de hozzá ne érj egy ujjal se, mert azt nem bírn... - képtelen voltam befejezni a mondandóm, mert a keze hatalmasat csattant az arcomon, majd megragadta a gallérom és felrángatott.

- Leszarom a nyivákolásodat érted?? Te semmi nem vagy nekem. Az egyetlen, amire szükségem van, az a játszópajtásom, te pedig pofátlan módon elvetted tőlem. Utoljára figyelmeztetlek. Szállj le róla. - elengedett. - Ne feledd, nemsokára lejár az egy hét, Hercegnő. - azzal ott is hagyott a kusza gondolataimmal. Egészen estig zombiként jártam az utcákat és azon gondolkoztam, hogyan tovább. Mire hazaértem nagyjából tudtam, hogyan fogom csinálni. Mikor beléptem a szobába, az üresen fogadott. Fogalmam sem volt merre lehet, aztán meghallottam a víz csobogását a fürdőszobából. Gyorsan átöltöztem és lefeküdtem, hogy ha kijön alvást színlelhessek és ne kelljen magyarázkodnom. ár az ágyban feküdtem és a holnapon járt az eszem, mikor meghallottam szerelmem hangját. Énekelt. A zuhany alatt. Milyen édes -mosolyodtam el magamban. Aztán figyeltem a szövege, ami egy végtelenül szomorú dalhoz tartozik. A szívem összeszorult a gondolatra, hogy miattam énekli.

A másnap délután hamarabb eljött, mint szerettem volna. Suli után odamentem Yonggukhoz, ami láthatólag meglepte, de örült neki. Aztán mikor sétálni hívtam, majd kiugrott a bőréből örömében, nekem pedig egyre inkább sírhatnékom volt. Elsétáltunk egészen a Han-folyó partjáig és megálltam egy helyen, és szembe fordultam szerelmemmel, nagyot sóhajtottam és a szemébe néztem. Gyönyörű szemeivel kíváncsian figyelt, ami csak még jobban megnehezítette a dolgomat. Legszívesebben sírva omolnék a karjai közé és a bocsánatáért esedeznék, amiért ilyen seggfej voltam a héten. De nem tehettem. Az ő érdekében nem.

- Yongguk. Régóta gondolkoztam azon, hogyan és mikor mondjam el neked és úgy döntöttem, hogy ez lenne rá a megfelelő alkalom. Yongguk. Szakítani akarok veled. - szerelmem arcáról egy másodperc alatt hervadt le a csodálatos mosolya.

- T-tessék? Himchan ez nem vicces. - nevetett fel hisztérikusan.

- Nem, valóban nem az. De nem akarok veled lenni tovább. - ezaz Himchan csak így tovább.

- De miért? Nem értelek. Valami rosszat tettem? Kérlek bocsáss meg, akármit is vétettem.

- Nem tettél semmi rosszat Yongguk, egyszerűen csak nem bírom ezt tovább.

- Akkor mondd meg kérlek mi a probléma velem. Ígérem megváltozok, csak mondd meg hogy mit szeretnél. - könnyek gyűltek a szemébe. Basszus Himchan egy utolsó senki vagy. Hogy teheted ezt vele???

- Nem.. nekem.. Yongguk nekem már nem vagy... elég jó.

- Ne! Kérlek... - az előbb felgyülemlett könny most patakokban kezdett folyni az arcán. Ó Istenem! - Kérlek Himchan. Szükségem van rád. Te... te jelented nekem a boldogságot. Mindennél jobban szeretlek.

- Yongguk, én már valaki mást szeretek. - hadartam el egy szuszra. Minél gyorsabban véget kell vetnem ennek, mert már én sem bírom sokáig. Erre a kijelentésre szerelmem hatalmas, kétségbeesett szemeket meresztett rám.

- E-ez... komoly? - nem voltam biztos a hangomban, ezért csak bólintottam. - Ki az?

- Az nem tartozik rád. Viszlát Yongguk. - azzal ott is hagytam. Jó pár méterre jártam már, mikor nagyon nem bírtam már és visszafordultam. Szerelmem egy hatalmasat rúgott a mellette lévő ártatlan kukába, ami felborult és a tartalma a földön kötött ki. Nem bírtam tovább, eleredtek a könnyeim és rohanni kezdtem. Meg sem álltam a koleszig és végig azon járt az eszem, hogy bár most mindkettőnknek nagyon fáj, de így legalább nem esik baja. Kibum nagyon kedves volt, megengedte, hogy nála töltsem az éjszakát. Eléggé aggódott, de nem akartam elmondani neki, hogy mi történt valójában. Örülök, hogy nem firtatta tovább a dolgot. Reggel viszont az volt az első dolgom, hogy összeszedjem a cuccom és se szó se beszéd, az első busszal elindultam haza.